Pontosan itt, pontosan most.

Mindenen túl, de a Mindentől továbbra is kilátástalanul messze, pontosan itt, pontosan most. De mégis: hol és mikor? Az ember napjának delelőjén? A zeniten innen, vagy a zeniten túl? Bizonyos értelemben túl a Zeniten, valahol a digitális fényképezés hajnalán/estéjén. Tudjátok, amikor még/épp/már csak tíz megapixel volt/van/lesz a natív felbontás. Mivan? Akkor most mikor? A helyzet az, hogy a mikor tökéletesen lényegtelen, bármit írhatnék. Nem ez számít. Az számít, ami a kérdés. Az időpillanatot, és egyben a kort legjobban a mindent mozgató aktuális kérdés jellemzi a legjobban. Az ember tudatában az idő nem lineáris, nem percekben gondolkodunk, de még csak nem is években. Eseményeken, környezetekben. Amikor általános iskolába jártam, amikor középiskolába, amikor a második középiskolába...., amikor először próbálkoztam az egyetemmel, meg a mikor másodszor, aztán harmadszor... Amikor barackot árultam, vagy épp programozóként dolgoztam. Na akkor. Az mikor volt?

És ekkor kiszámoljuk hozzá az évet. Igen... mivel ekkor születtem, és az ember középiskolába 14 évesen kerül, ezért kb. ebben és ebben az évben. De vajon miért események? Mi a közös az eseményekben? Mi a közös egy-egy korban megtörtént összes eseményben? Mi a közös egy osztálykirándulásban, egy első csókban, egy sikeres sítáborban, egy rakás fizika-kísérletben, kihagyott földrajzórában és Pali bácsiban? Vagy mi a közös hacker haverokban és az általuk menetrendszerűen eltérített műholdakban, a hajnali balatoni basszusban, epochazárókban, Jakabtanárurakban, árkádok aljában, szőke, barna, fekete és ki tudja még milyen lányokban? És végül mi köti össze a sok-sok apeh felszólítást, a pythonnal, a cégbírósági végzést az alkohollal, a későn kelést a számlatömbbel? A válasz egyszerű: a kérdés. A kérdés, amire ilyen megszámlálhatatlan esemény megélésével az ember keresi a választ. Az a nem tudatos iránytű, amire ilyenkor mindig ránézünk, és tudjuk, hogy merre tovább. A kérdés, amely ha választ kap, könyörtelenül megszüli a következő kérdést. Egy újabb kérdést, amely átszövi a gondolatainkat, a döntéseinket és ezáltal az egész életünket. Egy újabb kérdés, ami megállíthatatlanul alakítja ki a válasz megéléshez szükséges új környezetet. Az új kort. Befolyásolhatatlanul kiragad minket a megszokott múltunkból, és az új jövő felé repít. Az ember abban az illúzióban szenved, hogy ő, és kizárólag ő irányítja az életét. Komoly érvek állnak ennek hátterében, akármikor meg lehet kérdezni bárkit, és pontosan meg fogja tudni mondani, hogy melyik része az életének miért van, és hogyan alakult ki. Meg fogja nevezni a saját döntéseit, és a világ reakcióit az ő döntéseire, végül gyorsan arra a konklúzióra jut, hogy mindezek miatt ő, és csak ő irányítja az életét. Igaza lesz. Csakhogy az öntudatos ember az önrevízió során nagyon gyorsan elszalad azon parányi élmények, benyomások és érzések fölött, amelyek elültettek benne valamit, és amiből később kinőtt az a vágy, érzés vagy gondolat, amit végül az egész döntésének alapjául tekint. Egy kisfiú lát az utcán egy csinos lányt, aki odamegy egy divatos autó mellett vagányul álló fiúhoz, és csókot nyom a szájára. Vajon ugyanez a kisfiú tudni fogja-e, hogy miért akar olyan megszállottan egy mittudoménmilyen konkrét járgányt? Mert szereti! Vajon emlékezni fog erre az egy apró momentumra? Vajon emlékezni fog arra a poros nyárra, amikor azokat a gyönyörű szemeket, karcsú alakot látta, amelyek megigézték gyerekkorában? Vajon láthat valaki ennyire mélyen önmagába? Vajon van-e értelme ennyire magunkba tekinteni? És ha van, akkor ezen tudás ismeretében vajon mennyi döntést tudhatunk ezek után magunkénak? Ennek a kérdésnek azonban nincs értelme. A döntéseink nem a sajátjaink. Ha most ezen írás elolvasása után valaki mondjuk úgy dönt, hogy jó: akkor most direkt nem azt választja, amit választana csak azért, hogy a saját döntése legyen, vajon övé lesz-e a döntés, vagy az enyém, hiszen én írtam ezt az írást? Nincs értelme a döntések tulajdonjogán gondolkodni. A döntéseink folyamatosan kiszolgálják a kérdéseinket, amelyekre a választ keressük. A mindenkori korszak kerülgetett, félt de remélt, elkendőzött és gyakran szégyennel eltitkolt kérdése száműzetésre kerül a tudatalatti feneketlen mélységébe, hogy aztán megismerhetetlenségig eltorzult formában, számtalan látszólag értelmetlen kérdés formájában bukjon újra felszínre. Hogyan tudnám megfektetni azt a csajt is? Hogyan tudnék csinálni gyorsan egymilliárd forintot? Hogyan tudnék hatalmas képzőművész lenni? Hogyan alkothatnám meg az örökélet vitamint? Hogyan tudnám kikerülni ezt az adócsapdát? Hogyan magyarázom ezt ki annak a kurva rendőrnek? A milliónyi értelmetlen részkérdésről érzi az ember, hogy ez valahogy nem ez az igazi kérdés, ezért megpróbál közös nevezőt találni bennük. Ez sodorja bele az általános megoldás hamis ideájának vég nélküli hajszolásába: "Ha lenne egymilliárd forintom...!", "Ha akkora faszom lenne, mint egy lónak...!", "Ha megölhetném az összes kurva politikust...!". A tudatalattiba száműzött kérdés, a mindent működtető egyetlen entitás elfogadó és megbocsájtó esszenciája gyengéden fogja kézen az agresszív gyerekként vergődő, erőtlen emberi tudatot, és a finom belső jóérzés eszközével próbálja a valódi kérdés felé terelni az ökölbe szorult gondolatokat. Hiába. Az elmúlt ezer évben ugyanis nagyon jó módszereket fejlesztettünk ki az ilyen belső jóérzések elnyomására: "Muszáj olyan munkát csinálni, ami környezet szennyező, különben...", "Nem lehet, hogy nem hajszolom szét magam, mert egyébként...", "Ez az egyetlen út van, ezt ma meg kell csinálni, máskülönben...". Az egészre mellesleg ipart építettünk, amely minden embert be tud illeszteni valahová ebbe a hatalmas méretű "elkerülő gépezetbe". Ez kell! Civilizáció függők vagyunk! Hiába azonban a mosolygós ikon a számítógépen, a barátságos adás a TV-ben, a vasárnapi "minden rendben van" érzésű családi ebéd, az emberek belső lénye reszket, és reménytelen magányosságban húzódik egyre kissebre. Érzéseiben, a szíve mélyén minden ember tisztában van azokkal a nagyon egyszerű szabályokkal, amelyekre a létezése épül. Tisztában van a kerülgetés veszélyeivel, tisztában van a megállás, a folytonos kerülgetés, a nem működő és nem alkalmazkodó, egyszóval "a nem élő" életvitel következményeivel. A nem élő életvitel halott életvitel, és belátható, hogy ez idővel halott testet is eredményez, ez pedig a gondolatiság, és az ember reszkető tudatának a végét is jelenti. Az ember ettől fél. Az egész kerülgetés egyetlen könyörtelen, minden mögött meghúzódó, brutálisan egyszerű halál-közelség érzésben, nyers halálfélelemben öszpontosul. Az elkerülhetetlen általános fogalma, a mai "fejlett világban", a mindent elkerülni segítő technológia fénykorában az egyetlen tényszerűen elkerülhetetlenben, magában a halálban ölt testet. Gazdag emberek hibernáltatják a testüket haláluk után, pusztán azért az együgyü hitért, amelyet még életükben élhetnek át, mégpedig hogy elkerülték a halált, mert a technológia majd életre kelti őket ötven év múlva. A menekülés a halál elől az ember egész életét áthatja, és egy folytonos kényszeres rohanássá alakítja, egy folyamatos meneküléssé teszi az életét. A menekülés ténye azonban szintén elnyomásra kerül, csupán az eredményei látszanak. Stresszes üzletemberek eszik meg a reggelijüket délután kettő körül, százzal tépnek a fehér kisteherautók Budapest szűk utcáin, idegesen dohányzó emberek várják a már legalább harminc másodperce késő metrót, mindenki öt perc múlva ott van, a gyerekre most sajnos nincs idő, szeretlek drágám, de ahelyett, hogy elvinnélek egy puccos étterembe tízezerért, és veled töltenék egy felejthetetlen éjszakát inkább elintézem ennyiért következő sarkon, satöbbi. A mindenki által szükségesnek tartott megállás, pihenés folyamatosan a horizonton van, épp mindig csak pár napnyira a mai naphoz képest. Csak pár napra, maximum pár hétre. Immáron negyven éve tartósan. A kizsákmányolás ennél nem is működhetne szebben. A rabszolgákat ezer éve még ostorral kellett hajtani, a mai embert nem kell ostorozni: magától hajtja magát. A teljesítménye legalább százszor jobb, ráadásul nem kell őrizni. A régi tized helyett akár hatvan százalékos adókulcsot is kibír! A tökéletes munkaerő. Itt tartunk. Mindenen túl, de a Mindentől reménytelenül messze. Pontosan itt, pontosan most. Merj elindulni!