Kapcsolat nélküli munka

- Kiállítás megnyitó -

Kapcsolat nélküli munka, avagy a munka, amelynek nincs kapcsolata. Vajon létezik-e ilyen? Létezik-e, létezhet-e olyan dolog, aminek nincs kapcsolata? Persze a kérdés ilyenformán túl általános, nehezen megválaszolható. Konkretizálhatunk, de vajon érdemes-e rész eseteket vizsgálni? Könnyebben értelmezhető-e az a kérdés, hogy létezik-e korszakalkotó mű kapcsolat nélkül? Persze a kérdés még mindig nem egyértelmű, hiszen nem definiáltuk a kapcsolat szó jelentését egy művészeti alkotás viszonylatában.
Jelentheti a mű kapcsolatát a művésszel, jelentheti a mű kapcsolatát a kor művészeivel és kritikusaival, de tágabb értelemben véve jelentheti a mű ismertségét is, tehát a mű kapcsolatát a közönséggel. Nyílván valóan nem tud valami új korszakot nyitni, ha korban egyszerűen nem tudnak róla. Kijelenthető-e, hogy kapcsolat nélkül nem létezhet korszakalkotó mű? És ha ez igaz, akkor vajon melyik kapcsolata teszi az egyszeri alkotást korszakalkotó művé? A mű kapcsolata az önmagán túlmutató jelentéssel? A mű kapcsolata a közönséggel, avagy az egyszerű marketing? Vagy netalán a művet előállító alkotó kapcsolata a kor elismert művészeivel? Esetleg néhány, a művészet szempontjából teljesen irreleváns személyes kapcsolat, mondjuk egy rokon kultúr-miniszteri pozícióban? Talán egyik sem, vagy pont ellenkezőleg: mindezek együtt. De milyen kapcsolatban vannak egymással? Fordítsuk meg a kérdést! Milyen kapcsolatban nincsenek? Vajon lehet-e korszakalkotó művet előállítani kapcsolat nélkül bármiféle mély tartalommal? Adott esetben lehet-e pont ezen kapcsolat hiánya maga a tartalom, amiről a mű szól? Gondolok itt a manapság népszerű anti-zenekarokra. Érthető lesz-e az ilyen mű egy olyan későbbi kor számára, amely már nincs kapcsolatban a mai kor atmoszférájával? Vajon lehet-e a kor idegrendszerére kapcsolódás nélkül valódi tartalmat alkotni? Igen? Nem? Talán... Menjünk tovább, és tegyük fel, hogy a mű rendelkezik a kor számára befogadható, érthető és jelentéssel bíró tartalommal. Ebben az esetben lehet-e közönséggel való kapcsolat nélkül korszakalkotó egy mű? Vagy ha ez is rendben van és ismert lesz-e a mű, elismert lesz-e a művész a kor öregeivel való kapcsolat hiánya mellett? Van-e fiatal művész az öreg művészekkel ápolt kapcsolat nélkül? Avagy fiatal művész ugyan létezhet, csak elismert művész nem?

Amikor a fiatal alkotó még csak keresi a saját művészetét, lényegében a sötétben bolyong. Útja elválik a többiekétől, más irányokat keres. Ha valami újat akar létrehozni, kényszerűen megszűnik a kapcsolata a kijárt utakkal, és lényegében a sötétben bolyong. Vajon tekinthető-e a sötétség a kapcsolatnélküliségnek? Valamilyen szinten mindenképpen. Képzeljük magunkat egy általános iskolai évnyitóra. Ülnek a tanárok a színpadon, valaki fontos a színpad közepén áll, és a mikrofonba beszél. A többiek a nézőtéren ünneplő ruhában ülnek. Gyerekek egyik blokk, szülők másik blokk. Képzeljük magunkat az egyik gyerek helyébe. Mindenfelé osztálytársak, akiket valamennyire ismer, valamennyire nem. A helyzet azonban más, mint a folyosón. Mindenki kicsit máshogyan viselkedik, próbál megfelelni a szülői intelmeknek: aztán viselkedj szépen, ne rágd a körmöd, ne piszkáld a zoknid, ne egyél, ne, ne ne. Egy csomó mindent ne. Páran kicsit feszengenek, vannak, akik össze-vissza tekergőznek, nyújtóztatják a tagjaikat, de a többség nyugodtan ül, és viselkedik. Vajon mi tartja ebben a természetellenes állapotban az amúgy szabad és jókedvű gyerekeket? A tudat, hogy látják őket. A tudat, hogy folyamatosan kapcsolatban vannak velük a szüleik, a tanáraik. Képzeljük el, hogy egyszerre áramszünet lesz, és az egész terem sötétbe borul. A tömeget izgatott morajlás járja át. Sok szülő egyből azt mondja a gyerekének ilyenkor: Ne félj. A gyerek azonban nem fél, pont hogy nem. Egy pillanat alatt kiszabadul a mesterséges szituációból, és a megfigyelés eddigi szorításából. Megszűnik pár nem kívánt kapcsolata. A fiatal szerelmespárok megfogják egymás kezét, a felnőtt anyukák és apukák közelebb húzódnak egymáshoz, talán még az igazgató is megmarkolja a fiatal töritanár fenekét, mielőtt komolyságot erőltetne magára, és villany visszakapcsolásán kezdene dolgozni. Vajon csak a sötétben, tehát kapcsolatok nélkül derül ki a dolgok valódi minősége? Vajon egy-egy dolognak mennyiben szabja meg az önnön minősége, és mennyiben szabja meg a kapcsolatainak összessége az értékét?

A helyiség itt hirtelen sötétbe borul. Az megjelentek azt hiszik valóban elment az áram. Először várnak, aztán keresgélni kezdenek, és az asztalokon "kint felejtett" gyertyák a kezük ügyébe akadnak. Nemsokára fény gyúlik az egyik sarokasztalnál. Újra látunk. Látunk? A szöveg folytatódik.

Milyen vicces kis eset ez. Akár azt is mondhatnánk, sorsszerű. De azt is kijelenthetnénk, hogy az egész egy megtervezett performansz volt. El akartuk érni, hogy egy pillanatra együtt szakadjunk ki a megszabott szerepeinkből. Sikerült? Nem sikerült? Vajon milyen háttérben húzódó kapcsolatok rángatnak minket? A mai ember szkeptikus és ebből adódóan cinikus. Bármi jó történik, egyből azt keresi, hogy mi benne a rossz, hol akarják őt átverni. Nem magától ilyen. Természetéből adódóan reagál így arra az állapotra, amikor a világot irányító, alakító kapcsolatok száma évtizedek óta több nagyságrenddel meghaladja a kezelhető mennyiségűt. Talán kissé bátor kijelentés, de szerintem jelenleg nem található a földön olyan ember, akitől ha egy űrlény megkérdezné, hogy "Te! Mi folyik mostanában nálatok a Földön?" bármi olyat tudna válaszolni, ami minden síkon megállná a helyét. Senki nem ismeri az egészet, túlságosan átláthatatlan, ezért senki nem is bízik meg teljesen benne. Mindenki kapcsolatokat építget, amelyeknek egyik felét a mellére tűzi - Én bizony ismerem a mai képzőművészek színe javát" - vagy pont eltitkol: "Az Ági? Milyen Ági? Életemben nem ismertem semmiféle Ágit!".
A mai kor a manipuláció kora. A szkepszis, a manipulációra adott ösztönös válasz pedig cinikus embereket szül. A cinikus ember nem ismeri, nem ismeri el a szépet, elfordul tőle. A cinikus ember csak a saját céljait akarja elérni, akár a manipuláció árán is. A folyamat végighullámzik mindenen, és nyomai fájón visszhangzanak a művészetben, a közéletben és személyes kapcsolatainkban egyaránt.
Eddig minden kornak jutott egy jó izmus. Elődeink kapták az impresszionizmust, az expresszionizmust, a futurizmust, a kubizmust. Mindegyik valamiből született: a benyomásokból, a kifejezésből, a jövőből vagy szimplán egy kockából. Nekünk a cinizmus jutott, ami minden bizonnyal nem a forrasztáshoz használt cinből született.
Kijelenthető-e, hogy azt a kort, amelyet a kiábrándult, rendszertelenséget és zaklatottságot sugárzó művek szegélyeznek, amelynek csúcspontját a most kibontakozó gazdasági világválság, tehát az önmaga buta mohóságába omló, túlhajszolt, de mégis tehetetlen világ jellemez; a cinizmus korának nevezzük? Ismert mondás, - közhely, - hogy az aktuális kort definiálni nem lehet, ez mindig az utókor feladata. Ha elfogadjuk a két állítás igazát, reményteli perspektívák nyílhatnak meg, hiszen mindebből az következik, hogy mivel sikerült a kort definiálni, egyben túl is vagyunk rajta. A cinizmus, az elfordulás megsemmisíti önmagát, mert önmagának sem tud hinni, már saját magában sem tud bízini, tehát csalódottan elfordul önmagától, és végül elfordul magától az elfordulástól is. A legvégén cinikusan számot vet önmagával: "Talán nem is voltak valódi eredmények? Talán nem is hozott létre valódi értéket? Talán csak valamiféle sikertelen kísérlet volt minden, amelyet egy régen elfelejtett idea hajtott?" Ezek után megszűnik az összes kapcsolata, a cinizmus felfalja, és egyben beteljesíti önmagát. Minden, ami ezek után létrejön, - vagy inkább létrejöhet, - az "kapcsolat nélküli munka".

A kiállítást ezennel megnyitom.