Leporolva IV. - A félszeg mosoly és a cigaretta esete

Az alant olvasható novella a Verem című, befejezetlenül hagyott novelláskötetből került elő. Végleges változata 2000. június 19.-én készült el.

 

Béla állt a mozgólépcső harmadik lépcsőfokán. Haránt terpeszben, egyik lábát kissé maga után nyújtva, amolyan lezser úri eleganciával. Fejét egyenesen előre, enyhén fölfele nézve, de erőteljesen tartotta. Zöld, vagyis inkább zöld-feketés szemével az előtte álló ma­gaslatot szemlélte, s közben visszafogottan, de kedvesen mosolygott. Minden mozdulata – legalábbis őszerinte – megfelelően magasztos, pontos és nyugodt volt. Ahogyan az Úr csi­nálja. Csak semmi szeleburdiság, fő a pontosság.

Nyugodtan ácsorgott a harmadik fokon. Irigylésre méltó megfontoltsággal, hiszen tudjuk, a harmadik foka a mozgólépcsőnek nem akármilyen dolog. Bármelyik másikon is állhatott volna, de ő a Harmadikon állt, minden ellenkező híreszteléssel szemben. Ő fontos ember, nem úgy mint azok, akik a második, az első, vagy teszem azt a tizedik fokon vetették meg lábukat. Ők nem is tudhatják, milyen is a Harmadik fok. Ők semmit sem tudnak. Nem úgy, mint Béla. Mert ő tud. Ő kivételes, különbleges, egyébiránt pedig fantasztikus és szü­letett zseni. Tudniillik a Béla az Béla.
Tehát erős öntudattal állt a harmadik fokon, ahol a fontos emberek állhatnak csak. Akik olyanok, mint Ő. Akik tudnak a dolgokról, ismerik a miértet és tudják az azértet is. Olyanok állhatnak ott, akik belátnak egészen a dolgok belsejébe, akik otthonosan mozognak társadalmunk hatalmas férgének testében, és akik szeretik, ha ezt tudják róluk. Tehát olya­nok, mint Béla.
Közben megérkeztet a Harmadik lépcsőfok utasával együtt a mozgólépcső tetejére. Béla időközben nagyon belejött az ácsorgásba, ezért szinte fájdalmas volt megválni a Har­madik lépcsőfoktól. Olyannyira fájdalmas és olyannyira nemkívánatos, hogy Béla lába meg­akadt a mozgólépcső felső dobogóján, és mivel felsőteste – ami mondanom sem kell, töké­letesen kigyúrt és fitt – mozgásban volt, ezért Béla teljes hosszában elvágódott a Westend negyedik emeletének hideg kövén. Néhányan megmosolyogták, de Őneki ez nem számít. Rezzenéstelen arccal felkelt, lerázta kifogástalan állapotban lévő, fényes fekete bőrnadrágját valamint a hozzá tartozó hasonló színű és anyagú dzsekit, kicsit megtornáztatta izomtól duzzadó nyakát, megmutatván ezzel: Ő nem érdekelt ilyen kisstílű emberek vihorászásában. Hiszen ő a Béla. Ez teljesen evidens, sőt vitathatatlan és egyértelmű, továbbá fantasztikus, csodálatos, és egyáltalán nem nevetni való.
Béla körülhordozta tekintetét a mozi – merthogy ide érkezett éppen, a Westend ne­gyedik emeletén lévő moziba – látogatóin. Közben hunyorított. Nem azért, mert túl sok volt a fény – hiszen az Ő szemei kifogástalanok – hanem mert így még jobban érzékeltetni tudja az Ő és környezete közti óriási szakadékot. Ami elválasztja Őt és az átlagembert. Ami vitán felül létezik, és nem érzékelhető, csak egy irányba: az Ő oldaláról nézve az átlagemberek felé. De ezt ők úgysem értenék.
Kihúzta magát, hogy mind a 172 centijével megmutassa: itt van, megérkezett, tessék róla tudomást venni. És az emberek – ahogyan a jó átlagemberekhez illik – tudomást is vet­tek róla. Elsősorban két lány, akik Bélától balra, a „dohányzásra kijelölt hely”-en tették, amit ott kell – dohányoztak – vették észre igazán. Összesúgtak valamit, majd – mint aki pajkos megjegyzést tett – elpirulva sokatmondóan mosolyogtak egymásra. Ezt Béla is észrevette a perifériás látásával – hiszen a szeme tökéletes – de nem nézett oda. Csak a megérde­melt fogadtatását kapta.
Erélyes léptekkel átment a mozgólépcsőt és a pattogatott kukorica árust elválasztó téren – természetesen középen, egyenes testtartással – majd a sor elejére állt. Ki merne szólni ellene, hiszen ő a Béla! Az eladó is észrevette a furcsa műveletet, de mivel senki nem szólt a sorból érte, úgy döntött, kiszolgálja a vendéget.
- Mit adhatok az úrnak? – kérdezte. Béla – mint aki ügyet sem vet arra, hogy az „urat” kisbetűvel mondta az eladó, – fölényes mosollyal válaszolt.
- Fél liter üdítőt. – és érezte, hogy ezzel bizonyított. Ezzel elmondta, hogy Ő mennyire otthon van az egész moziban, hogy Ő mindent tud, és hogy neki szinte csak legyintenie kell, mert már mindenki tudja, mit szokott ő inni és enni.
- Milyet? – kérdezi hitelen az eladó. „Milyet” visszhangzik Béla fejében a mondat. Milyet!… Még ilyet? Hát ezt sem tudja? Micsoda udvariatlanság! Ennyi ember előtt pofátla­nul visszakérdez, hogy: Milyet? De Béla betéve tudja az egész illemtant. Neki könyvre sem volt szüksége, hogy megtanulja, mert vele született. Az anyja méhéből érkezvén már kívülről fújta! Mert Ő ember! És éppen ezért, mert Ő ember, mert tudja az illemtant, nem csap bot­rányt. Megértően, higgadtan válaszol:
- Sprite-ot. – kényszeredetten mosolyog. Hogy lehet az eladó annyira hülye, hogy még ezt sem tudja. Hiszen Ő mindig Sprite-ot iszik. Két okból. Egyrészt, mikor először volt gyorsétkezdében, akkor ezt itta – mert csak ennek értette meg a nevét – másrészt olyan na­gyon ízlett neki, hogy a többit nem is volt hajlandó kipróbálni, nem még hogy a nevét meg­jegyezze! Tehát Béla Sprite-ot kért. De az eladó megint akadékoskodni kezdett, mert az eladók már csak ilyen buták.
- Sprite nincs. A Pepsi-vel van szerződésünk. Seven Up-ot tudok adni. – mondta. Béla már alig bírt magával. Hogyhogy nincs Sprite? Ilyen szar helyet… És Bélánál elszakadt a spárga. Józan, gondolkodó ember – mint Béla például – nem viselhet el ekkora megalázta­tást. Ez már több a soknál! Ilyen hatalmas szégyent még a kalauz sem jelentett, amikor négy villamosmegállón keresztül nyaggatta valami jegyért vagy bérletért. Őt! Őt, aki nem más, mint Béla. De ez most más. Itt áll, udvariasan kért egy Sprite-ot, és az a balga bugyuta eladó nem képes neki adni. Undorító ez a világ, ahol ennyire nem becsülik meg az Embert. Pedig mennyivel többet tud Ő az élet dolgairól, mint az a taknyos gyerek a pult mögött. Alig van tizenhét éves. Bezzeg a mi Bélánk. Ő már túl van a huszonhaton. Bizony! Születésnapján anyukája már azt is megengedte neki, hogy megborotválkozzon! Sőt! Azt is, hogy késői tévéműsorokat nézzen!
Erre ez a kis taknyos, aki alig látszik ki a pult mögül, most nem tud neki Sprite-ot adni, és még neki áll följebb!
- Akkor nem kell! – mondta Béla hangosan, hogy mindenki hallja: vele nem lehet packázni! Ha nincs Sprite, csak valami más, akkor ő tudja azt mondani, hogy nem kell. Mert Ő ember, a többi meg csak van. Azért van, hogy Őt kiszolgálja!
- Viszlát! – vetette még oda az eladónak, mert Ő még ezt is megteheti. Megalázták, de Ő mégis udvariasan köszön el. Mert Béla ilyen. Udvarias, mértéktartó a világ dolgaiban jára­tos.
Megfordult, látványosan zsebre tette kezeit, majd elindult a dohányzó felé. Lépései­nek ritmusa átjárta az egész teret. Béla tudta, hogy mindenki erre a ritmusra mozog körülötte, mert csak Ő volt az, aki ritmust tudott adni az embereknek. Közben elővett egy doboz Pall Mall-t. Amerikai cigaretta. Eredeti amerikai minőség.
Igen, Amerika! Jól mondják a TV-ben is. Ott van a világ közepe. Amerikában. Meg New Yorkban. Ó igen, Béla tudja, neki ott van a hazája. Ott Őt megértik, és végre úgy keze­lik, ahogy kell. Limuzinba ültetik, finom szárazpezsgővel kínálják. Mert ő a Béla. A világ nem működhetik nélküle. Ha Ő nincs, még az elektronok sem mozoghatnak. Bezzeg Ameri­kában! Ott minden jó, minden szép. Még a szar is barnább náluk, mint itthon. Mert itthon a szar is fakó. Béla jól tudja a különbséget, mert Ő már járt Kint. Érzi, hogy beleszületett ebbe a mocsokba, undorító nyelvet kell beszélnie, és egyébként is, az egész egy nagy fertő. Még a villamoson is meglopják az embert…
Béla ebben a pillanatban észrevette, hogy nincs meg az öngyújtója. Na még ez is. Minden erejét összpontosítva keresi – persze nem feltűnően, mert mit szólnának, ha látnák: neki, a tökéletes lénynek nincs öngyújtója… de nincs. Béla egyszerűen kétségbe van esve. Azon gondolkodik, miként lehetne megúszni azt a lealacsonyító beszédet, míg az ember tüzet kér. Mintha koldulna. Tudja, ha kér, önmagát lealacsonyítja, hiszen megmutatja, nincs meg minden! Őrület. Béla már a legrosszabbra gondol. Mi van, ha egyáltalában nem adnak neki tüzet, és Ő a félisten kénytelen lesz még egyszer próbálkozni! Kész. vége…
De Béla egyszerre erőt érez magában. Mintha már… de nem. Ez nem lehet igaz! Meg­van a megoldás! Egyszerű, csodálatos, minden részletet külön, de az egészet is egyszerre megoldó lépés! Béla már tudja mit kell tennie. És hogy ez eddig nem jutott eszébe!
Gyors mozdulattal előkapja megint a cigarettásdobozt, kinyitja a fedelét, hogy visszahelyezze a cigarettát a tokba...
- Nincs tüzed? Kérsz? – szólítja meg valaki. Béla lenézett – mert azóta a lépcső tete­jére érkezett – és egy lányt látott, aki éppen őt nézte, és előbb kérdezte. Bélának feltűnt a lány csinossága. Laza, átlátszó ruháján keresztül látni engedte bőrének sejtelmes barnaságát, formás hasának finom ívét… Szőkített haja vízesésként esett vállára, majd onnan még lej­jebb, egészen le a kőre, amin ült. Béla ahogy ezt végiggondolta magában, lassan megingott, háta kissé meggörnyedt, szíve gyorsabban vert. Szólni akart, hogy köszönöm nem, vagy hasonlót, de nem jött ki hang a torkán.
- No! Megnémultál? – kérdezte ismét a lány, közben pajkos kék szemeivel ránevetett Bélára. Amaz közben összeszedte magát valamennyire. Eltűnt arcáról a gőg, helyére félszeg mosoly ült. Egyszerűen nem tudott mit mondani. Tudta, Ő a felsőbbrendű lény, aki mindent ismert és mindent ért, de ez most valahogy nem segített rajta. Lassan megmozdult a szája, és kimondta a végzetes szót.
- Igen. – majd még egyet, már hangosabban – Köszi. – aztán odahajolt az öngyújtó­hoz, meggyújtotta a cigarettáját. Mélyet slukkolt, majd, mintha még várt volna valamire, nézett a lányra tovább. Mindeközben arcán maradt a félszeg mosoly.
- Mi van? Szeretnél valamit? – szólt hozzá a lány megint, de már kevésbé barátságo­san. Béla úgy érezte, lenézően. Hiszen már nem lehet Ő a tökéletes, mert megmutatta hibáját egy másik embernek. Azt a hibáját, hogy egyszerűen nincs öngyújtója.
- Nem… semmi… - dadogta, majd ügyetlenül megfordult, hogy kimenjen a Váci út felőli teraszra. Szerencsétlenségére azonban a rossz ajtószárnnyal próbálkozott, és igen szép hangon csattant az üvegtáblán. De Béla nem adta föl. A másik ajtószárnynak is nekifeszült, ami viszont könnyedén engedett. Béla egy gyorsvonatot megszégyenítő sebességgel robogott ki az üres teraszra.
- Micsoda balek… – hallotta a lány hangját mielőtt becsukódott volna az ajtó. Balek. Béla teljesen elkeseredett. Ő a tökéletes, az átlagon felüli, és lám, baleknek mondta az a lány. És az a taknyos eladó, nem is beszélve a kalauzról, aki négy villamosmegállón keresztül vitázott vele. Béla tudta, hogy Őt még nem értik meg a világon. Ő a sors furcsa játéka miatt korán jött. Korábban, mint kellett volna. Mert nincs még itt Amerika, mert még mindig nem lehet mindenhol Sprite-ot kapni, és mert a Westend üzemeltetői lustaságból csak az egyik ajtószárnyat nyitják ki, direkt azért, hogy Ő, Béla, a tökéletes felkenődjön az üvegre.
És az a lány. Baleknek hívta őt. Miért? Mert nem volt öngyújtója? Igen. Világos. Minden világos. Béla előtt kinyílott a világ, és hívta őt. Az öngyújtó miatt! Igen… És Béla már ment is a frissen kinyílott világ felé, de nem is ment, inkább már röpült. Szárnyai nőttek hirtelen a felismeréstől! És tudja, nem számít már neki sem gravitáció, sem korlát, sem az egész rothadt Westend, annak minden üzletével és kávézójával! Mert Ő már nem részese a társadalom nyughatatlan zöld színű férgének! És Béla repült a gondolataival, fel, fel, magasra, egészen a nap felé… Ki tudja milyen magasságokba, oda, ahova nem lehet követni őt…
- Pedig egész jóképű volt. És volt valami furcsa benne – súgta közben a lány bizal­masan barátnője fülébe.
De ezt már Béla nem hallhatta, mert teste szétfreccsenve piroslott a Váci út járdáján, a Westend Lehel téri sarkánál, közvetlen a mozi alatt.
Csak az intellektusa szárnyalt kitartóan felfele, oda, ahol már minden egy, és Béla is egy mindennel. Oda, ahova sok út vezet, de onnan egy sem vissza. Oda, ahol örök csend és nyugalom vár, és ahová mindannyian indulunk, születésünk pillanatától.
A Halálba.