Motion blur

Már megint a repülés témáján. Még mindig a repülés témáján. Nem mindegy, pedig annyira mindegy. Vannak ketten, akik hasonlóak, mert tudnak repülni. Repülni sokféleképpen. Reptükben meg tudják élni a pillanatot, ahogyan meg tudják tapasztalni a tökéletes időtlenséget, vagy magát a Semmit, messze, a galaxis szuperhalmazok között. Órási tereket ismernek, ez adja az erőt. Tudnak repülni, mert ismerik a teret, befogadták az időt, ezért ők maguk a mozgás. A mozgás, ami mozgatja a világot, az mozgatja őket is, hiszen a világ maga a mozgás. Nincs energia, ami ne a mozgás valamilyen fajtája lenne, talán nincs is energia, csak mozgás van, a térben való elmozdulás lehetősége, amelyet az idő teremt folytonosságával. Minenkit ugyanaz a hatalmas erő tart pályán, és mindenki ugyanebből az erőből születő szegényes akaratával próbál ellenálni saját mozgásának.

A szíve mélyén mindenki fél a saját erejétől, mindenki fél a saját mozgásától és a saját pályájától. Keressük vagy kerülgetjük? A hasonlóság megdöbbentő. Vannak, akik keresnek reptükben, és vannak, akik egyátalán nem repülnek, hanem inkább függeszkednek. Rossz érzésekből font indákkal és dzsungelszerű problémákból felépített eszközökkel állnak ellen önnön mozgásuknak, és akadályozzák saját létezésük megtörténését. Titkon azonban annyira vágynak a repülésre, hogy akár el is hitetik magukkal, hogy folyamatosan repünek, bizonyítás képpen pedig masszívan ragaszkodnak mindenhez, ami felemelheti őket. Mézes illatokkal vonzzák oda a repülni tudók illatoktól és fényes érzésektől elkábult szellemét, hogy aztán észrevétlenül elvegyék tőlük a berepült teret. Hiába akarnak őszintén felrepülni, újra és újra megrémülnek a magastól, és a kitisztult levegőben tisztán látható problémadzsungeljük méretétől és összetettségétől, végül alászédülnek. Az elkábított szellem mámoros boldogságban zuhan együtt a problémadzsungel tetején virító édes illatú virágok felé. A repülni képtelen nyugodtan veszi tudomásul újabb kudarcát, hiszen pontosan tudja, hogy az érzések finom szövete fel fogja venni a zuhanás erejét. Persze a művelet mindig rizikós, hiszen a zuhanás hatalmas erejét elnyelni nem egyszerű feladat. Ahogy a finom érzésekből font háló lassan körülfogja a zuhanásban lévő szellemet, a hálót eddig készenlétben tartó vastag indák megfeszülnek, az indákat összekötő bonyolult csomók még szorosabbra húzódnak, hogy végül továbbítsák az elnyelendő erőt a problémadzsungel öles fáinak törzséhez, amelyek olyan engedelmesen hajolnak meg a roppant erőtől, ahogyan csak az asszonyi szív tud meghajolni a fájdalmakból és sérelmekből font hazug fényű koszorújában a fagyos férfiszellem előtt. 

Amikor a problémadzsungel fáinak ágai már majdnem megérintik a mocsaras föld felszínét, amikor az indák csomói pattanásig feszülnek, amikor az érzelmek finom szövetének szálai majdnem megszakadnak az elkapott zuhanó súlya alatt, akkor egyszerre elfogy a zuhanás ereje, hogy egy törékeny pillanatban csodálhassuk meg a diadal és a vereség örökké tartó táncának múlandó egyensúlyát. A legyőzöttek és legyőzők, az égről leszakítottak és a repülni sosem tudók együtt fekszenek a leheletfinom háló csalárd kényelmében és hazug biztonságában. A pillanatnyi egyensúlyban gyönyörű a dzsungel. Megkerülhetetlen és elpusztíthatatlan fák engedelmesen meghajolva szolgálják a zuhanók további kényelmét, a mocsár langyos melege elkényezteti a fáradt lábakat, a sokféle illat elaltatja a szellem éberségét. Minden megtelik meleggel és édes érzésekkel, a legyőzött erdő pedig örök békét ígér.

Az pokoli tánc azonban csupán levegőt vett. A kényes egyensúly megbomlik, az eddig a zuhanás teljes erejével megfeszített fák egyenesedni kezdenek, magukkal rántva az indákat, a csomókat és az érzések leheletfinom hálóját. Ahogy a legyőzöttnek hitt dzsungel öreg fái kényelmesen kinyújtóznak, láthatóvá válik az eddig a zuhanás tompítását segítő indák bonyolult kötésekkel acélossá edzett félelmetes rendszere, ahogyan végeláthatatlan és megérthetetlen folytonosságban ölelik, betekerik vagy épp megkerülik a terebélyes fákat. A finom háló egyre lassabban emelkedik, szálai alig észlelhetően, de gyorsuló tempóban egyre vastagabbá vállnak, hogy aztán kevés, de annál szívósabb indában egyesüljenek egymással, létrehozva egy újabb csomót, és kifeszítve a két zuhanásban elkapottat az óriási fák övezte sötétben. A problémadzsungel még inog egy kicsit visszahajlás után, ahogyan a futó rázza meg a lábát egy könnyed reggeli edzés után, de végül csend lesz, és mozdulatlanság. Az új csomóba bezárt szellem ijedten pislog a sötétben, de hiába. Tökéletes csend van, és valamiféle langyos bűz szivárog lentről, ahogyan a hajdan kristálytiszta forrás lassan mérgeződik a problémafák kapzsi gyökereinek gonosz nedveitől. A fák koronáján - messze az indák acélos szorítása fölött - illatoznak a gyönyörű virágok, amelyek elég közel csalogatták az édes érzésekre éhes szellemet. Most már másnak illatoznak.

Az indák egykedvű szorítását lehet-e megszokni? Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy az orr ne érezze már a keserű langyos bűzt? Mi kell ahhoz, hogy a gonosz problémafák rosszindulatú gyökerei ne találjanak újabb talajt? El fognak-e valaha engedni bárkit is a gonosz indák? Az egész egyetlen növény, és ugyanarról a tőről fakad, vagy sok különálló, de kooperáló fáról van szó? Vajon milyenek a probléma virágai közelről? Vajon tényleg annyira szépek, mint amennyire jó illatuk volt? Mi táplálja? És milyen mélyen tudják a fák gyökerei megmérgezni saját forrásukat? Vajon mikor hagyják abba a gondolkodást a gúzsba kötött szellemek és érzések az acélos ölelésben, és mikor lázadnak fel? És hogyan? Tájékozódó jelleggel rángatni kezdi a bezárt szellem az idákat. Minden rántás borzasztó erőfeszítésébe kerül, de a erőt azonnal elnyeli az indák acélos hálózata, és szinte veszteség nélkül továbbítja a szabadságvágy őszinte mozdulatait a problémadzsungel tetejére, hogy ott önnön virágait porozza be vele újra és újra. Néhány eltévedt nektár porszem aláhull, hogy édes illatával elkábítsa a bezárt szellemet, ahogyan felidézi benne közös a zuhanás szédítő érzését. Az problémadzsungel teljes erejével nő, virágzik, és látszólag semmi nem zavarhatja meg a tökéletes egyensúlyát. 

*

(Vége az első résznek, mert egyelőre nem tudom hogyan lehet ebből kikeveredni. Folyt köv.)