Panni és a galamb ( 1 / ? rész )

Könnyedén elengedni az ágat, majd odébb rebbenni egy közeli bokorra.... aztán onnan is tovább. Egy kislány. Nyolc éves forma szép kislány, aki hatalmas nevető szemeivel épp egy galambot néz, aki a közeli bokor tetején áll. Kedves arcú fehér galamb, kecsesen egyensúlyozik a tömött zöld bokor tetején. A kislányt figyeli. Gurgulázó hangot hallat, olyat, mintha táncba hívná a kislányt, és ehhez valamiféle ritmusos fejmozgást is mímel. A kislánynak tetszik a játék, és utánozni kezdi az állat mozgását fejének ritmikus fel-le mozgatásával. A galamb erre még jobban ütemre kap, és jobbra-balra kicsiket lépked az ágon. Így tesz a kislány is, és már nevet is, fekete haja csak úgy lobog, arca pedig egészségesen kipirul a mozgásban. A galamb végül megáll, és figyeli a kislányt, ahogyan egy megbocsátó felnőtt figyeli a gyerekek játékát. Gurgulázik még egyet, és hirtelen elrepül. A kislány szeméve egy darabig követi a repülését, majd ugrálni kezd, mintha csak utána próbálna repülni a budapesti épületek megfejthetetlen kémény-erdejébe.
- Ne ugrálj Panni! - szól rá anyukája, aki a kezét fogja ahogyan állnak a Lehel piacon. Panni épp sorban áll Anyukájával, aki pont most jutott hozzá jó áron egy adag befőzni való sárgabarackhoz, melyet télire tervez eltenni Panni nagymamájával együtt, aki szintén itt áll a piacon, kicsit távolabb Panniéktól, és egy régi ismerősével beszélget. Panni befejezi az ugrálást, és megkérdezi az anyukáját, hogy látta e Dávidot.
- Dávidot? Milyen Dávidot? - kérdezte Pannitól, és közben elfogadta a visszajárót a barackokért fizetett összegből.
- Aki itt volt az előbb. - mondta Panni, és közben furán tekergőzni kezdett a bal lábán.
- Osztálytársad?
- Igen. - válaszolta Panni, majd kicsit szomorúan hozzátette - Most repült el. Már nem jön vissza.
- És itt volt a piacon?
- Igen... és táncoltunk! - az anyuka kérdőn nézett körül, de a beszélgető nagymamán és pár áruson kívül senki nem lézengett a piacon. Mivel galambos jelenet természetesen elkerülte a figyelmét, nem tudta hova tenni gyermeke kijelentését. Végül betudta gyerekkori fantáziának, és egy rutinos anyukához illő válasz mellett döntött:
- Ne butáskodj! - csitította gyermekét - majd visszajön. Gyere, menjünk haza, csinálok neked lekváros kenyeret, és közben elkezdjük befőzni a barackot. Van kedved?
- Igen... - válaszolta vontatottan Panni, mintha csak még nem akarná lezárni a témát. De az otthon ismerős melegének és a lekváros kenyér édes illatának felidézése hamar pontot tesz a galambos ügy, és Dávid kérdésének a végére.

*

Könnyedén elengedni az ágat, majd odébb rebbenni egy közeli bokorra. Kis pihenő után fel, a nyírfa tetejére. Onnan körülnézni, látni, ahogyan álmos autók kanyarognak le az árpádhíd unalomig ismert lejáróján, és fordulnak rá a Váci út egykedvű aszfaltjára. Ősz van, az éles kontrasztok és meleg tónusok évszaka. Ilyenkor biztosan gyönyörű lehet a város fentről - gondolta Dávid, akit fél szemmel az ablaktörlő ütemes mozgása kötött le, ahogyan az autóban Apukájával az iskolája felé utazott.
- Szép odakint. Nagyon jó lenne repülni! - szögezte le végül. Apukája, aki a dugóban nyugtalanul tűrte a lépésben haladást hátradőlt az ülésben, és a kormánnyal ellentartva kissé belenyomta magát az székbe.
- Nemsokára mindenki repülő autókkal fog közlekedni. Ez is egy olyan dolog, amiért Te sokat tehetsz, mert nagyon okos vagy.
- Értem - mondta Dávid, és érezte, hogy apukája nem értette meg az érzéseit. Ehhez már hozzá volt szokva, úgyhogy ismét kimeredt az ablakon, hogy újra átadja magát a repülés, és a tér végtelen élményének. Gondolatban már régóta tudott repülni: fel, a szürke házfalak mentén, fel, honnan már tisztán kivehetők a sugárutak, a terek, a kerületek, aztán még feljebb, a felhők fölé, ahol már éles a napsütés, és még feljebb, oda, ahol már a föld látszik, és a nap, ahogyan bolygók halhatatlan nyugalmukban keringenek körülötte. Hatalmas, felfoghatatlanul nagy terek, és a mozdíthatatlan béke végtelen nyugalma járta be fiatal szívét. A fenséges pillanatot határozott fékezés törte meg. Zuhanás az iskolával, tanárokkal, jegyekkel és bizonyítványokkal terhelt érzésbe. Késés, beíratás, köppenyelhagyás, intő, rovás, bármi. Fentről ezek a dolgok, de ezen dolgok legeslegszigorúbb következménye is bagatell, láthatatlan és egyben jelentéktelen. Dávid számára a tanároknak ilyenformán semmilyen tekintélye nem volt, nem félt tőlük. A belső magasság meghódítása sérthetetlenné edzette lelkét.
A reggelből délelőtt lett, de a reggeli köd csak nem akart oszlani. Matek óra következett, ami a negyedik emeleten volt, ahol a komoly dolgok általában: a kémia labor, a fizika labor, és a számítógépek. A negyedik emeleten minden egy picivel világosabbnak tetszett, mint a többi emeleten. Az órán a Thalész tétel bizonyításának intim atmoszférájában egyszercsak felragyogott a nap. Az arany sugarak kitartóan fúrták magukat előre a vastag felhőzeten, hogy aztán végül átlyukasszák, és teljes erővel világítsák meg azt az egyetlen padot, ahol Dávid ült. A fiú elnyújtózott az arany fényben, és becsukta a szemeit. Elaludt. Gyönyörű színeket látott, fenséges színeket, amilyenek nincsenek is a színpalettán. Roppant zene is társult a színekhez, és táncba hívta Dávid gondolatait. A tánc lépései mechanikába, geometriába, aztán soha nem látott számokba fordultak át, és a mindenség kalapácsával kovácsolták a három élményt egyetlen mély megértéssé szívében. Álom volt, nagyon mély és nagyon gyönyörű álom. Dávid megtelt. Kinyitotta a szemeit újra, és látott. A színeket és a repülést nem vehette el tőle senki. Amit ott megkapott, az a Minden volt. A mindenség egy pillanatra őrá figyelt egyedül.
A pillanatból percek lettek, a percekből órák, az órák napokká lassultak, végül pihetollként hulló éveké nyúltak. Dávid ismét egyedül ült egy padban, és évtizedek távolából szemlélte az oktatás régen egyensúlyát vesztett nehézkes rendszerét. Látta, ahogyan a neonfény tizedmásodpercekre kialszik, majd unottan újra gyúl. Látta a dolgok folyását, és ciklikus végnélküliségét, és ezáltal a dolog teljes lehetetlenségét. Egy előadóban ült, ahonnan száműzték a napfényt a terem föld alá építésével. Világos volt ugyan, a neonok tették a dolgukat, ahogyan az előadók és a diákok is. Megszervezett, koreografált oktatási-színház volt ez: van, aki úgy csinál, mintha tudna. Ezt azok, akik úgy tettek, mintha tanítottak volna, egy vizsgának álcázott találkozón látszólag számon kérik, végül elfogadják. Eztán az így kikerült képzettségüket jól eljátszókat látszólag alkalmazzák. Ezt a bankok fedezetnek elfogadják, és úgy tesznek, mintha pénzt adnának...
A neon nyomatékosan pislantott Dávidra, aki ettől rábébredt, hogy figyelnie kell: épp valami nagyon fontosan mondanak. Úgy mondják, mintha fontosabbak lennének a színek és a csak érezhető számoknál. Az oktatás-színházban viszont félelmetesen hitelesen játssza el ezt mindenki, így Dávidot egy pillanatra átjárta a kétely és az undor: talán sok évvel ezelőtt más irányt is vehetett volna az élete.
- Mi lenne más most? Hol lennék?- kérdezte magától, de azok a sokkal fontosabb dolgok a másodperc tört része alatt végeztek a csírázó kíváncsisággal.

*

Könnyedén elengedni az ágat, majd odébb rebbenni egy közeli bokorra a hatalmas kertben. A barnára pácolt fákból ácsolt, oldalról nyitott tetőszerkezetbe berepülni. Körülötte lányok és fiúk vegyesen. Fiatalok, nagyon fiatalok. Mindenhol fák, bokrok és virágos növények. Az egyik négy éves forma fiú sündisznót talált az avarban, melyet most sok elhervadt levélbe bebundázva tud csak a kezében tartani, és odamutatni az ovodavezetőnek ovistársai sűrű koszorújában. Ősz van, határozott sárgás-barna kontrasztok mindenhol. A tetőszerkezet alatt eközben két lány és egy fiú bujkál, csurig telve ártatlan izgalommal. Alaposan megnézik egymást, hogy aztán különbségeket és hasonlóságokat találjanak, talán az életben utoljára igazán őszintén.
- És ez itt? - kérdezte a fiú, majd óvatosan a lányhoz ért.
- Hihihihi - nevetett fel a hosszú haját kibontva hordó lány, és önkéntelenül összeszorította a combjait. - Csikis! - mondta végül. Elhallgattak egy pillanatra. A barátnője viszont újra nevetett, és ő is kipróbálta. Neki is csikis volt. Együtt nevettek hárman még egy darabig, aztán együtt is felejtettek. Közös őszinte pillanatuknak a tetőszerkezet barna fáján ücsörgő galamb maradt az egyetlen tanúja.

*

Könnyedén elengedni az ágat, majd odébb rebbenni egy közeli bokorra... A tízes éveinek elején járó fiúcska érdeklődéssel követte egy galamb röptét az iskolaudvaron. Sokadjára érkezett el a március 15.-ei iskolai ünnep. A fiú szája nemrégen először ért egy lány szájához, és forrt össze vele az intimitás még romlatlan csókjában. Szíve meg volt telve, száján még mindig érezte az első csók édes ízét. Mindenben a szerelmet fedezte fel, még egy galamb mindennapos repülése kapcsán is elementáris erővel tört rá az érzés. Az érzés, hogy szeret, hogy szerelmes valakibe! Mindenféle elképzelhetetlen színek és soha nem látott szépségű képek jártak szemei előtt, érzéseiben mégis a sötétbarna szín kapcsolódott legnagyobb súllyal a csókhoz. Dávidot betöltötte az érzés, és ő élvezettel adta át magát neki újra és újra. Panni! Tudta, hogy Panni neki a minden és hogy őhozzá képest a száz évvel ezelőtt történt harc a jelentéktelenségig töpörödik össze, ahogyan az ünnepélyre kötelezővé tett öltözet teljes hiánya is. Dávid a harmadik emelet vécéjének ablakából figyelte a lenti téren zajló ünnepséget.
- Legalább nem kell a tűző napon állnom. - gondolta, és részéről ezzel a büntetés feldolgozása el is volt rendezve. Az egyetlen, ami komolyan bosszantotta az volt, hogy nem állhatott ott lent Panni mellett, nem foghatta titokban a kezét. Egy darabig még gyönyörködött a galamb repülésében, aztán feljebb vette a tekintetét, és végigmérte az ünnepségnek helyt adó téret. Szeme végül a másik oldalról határoló fehér tűzfalon állapodott meg. Hatalmas fehérre meszelt felület, amin számos helyen kivehető volt az épület szerkezete. Ablakok kizárólag a közepén voltak rajta, egymás alatt szigorú oszlopban. Biztosan WC ablakok lesznek - állapította meg Dávid, mert náluk otthon a wc-ben valóban egy fura kis katlanba nyíló ablak volt. Egy olyan helyre nyílt, ahol mindig sötét volt, de ahonnan mindig fura szagú, hideg és mélységesen néma levegő áramlott be. Kicsit mindig megborzongott tőle. Ez is ilyen lehetett, csak amikor elbontották azt a házat, amely helyén most az iskolaudvar található bizonyára megszűnt a szűk kürtőt kialakító többi fal. Még feljebb vitte tekintetét, és látta ahogyan a négy emeletes iskola tetején túl kémények és antennák kényelmesen nyújtóznak az ég felé végtelen változatosságban. Még feljebb a távolban bárányfelhők gabalyodtak egymásba és játszottak fogócskát a nap sugaraival, hol beárnyékolva, hol megvilágítva az ünnepséget. A bárányfelhők játékának ritmusára nyitották és csukták napernyőiket az idősebb tanárok. Annyira el voltak foglalva a kis nebulók életét behatároló szabályok kigondolásával és tökéletesítésével, hogy fel sem tűnt nekik ők maguk micsoda hatalmas törvényeknek engedelmeskednek vakon. A felhők fölött a végtelen kék ég terpeszkedett kényelmesen és milliárdnyi év roppant önbizalmával kacsintott a kis álmodozó Dávidra.
- Gyere! - súgta neki az ég. Kedves, és fiatal hangja volt, a milliárdos korhoz képest legalábbis meglepően fiatal. Dávid ritkás szakállt képzelt a hanghoz, és egy elismerő komoly mosolyt. - Gyere! - súgta neki újra. Hangjában nem volt sem parancsolás, sem csalogatás, csak végtelen ismeret és szeretet. Dávid nem csodálkozott el, hallotta már az eget korábban is, ahogyan meghallgatta a Holdat és a Napot is. Mindegyik mást mondott neki, de mindegyik ugyanazzal a végtelen szeretettel és melegséggel beszélt vele, amit minden lény félelem nélkül be mer fogadni. Egyszer megpróbált válaszolni, kimondott szavai azonban erőtlenül verődtek vissza a szoba falairól, mert nem abban a térben keletkeztek, hol ő az Ég és a Hold hangját hallja. Szívében ekkor értette meg, hogy a figyelmét kell a mindenség válaszainak befogadásához szükséges mélységűre növelnie, nem pedig örökké feleselni. Dávid azóta figyel, és egyre erősebben képes figyelni.
Csodálkozással töltötte el azonban az ég suttogása. Gyere! - ez visszhangzott benne. Gyere! - mondta magának újra. Kinézett az égre, az azonban ezúttal néma maradt. Nézte az ünnepélyt alant, és egyre jobban érezte, hogy mennie kell. Felülről kivehető volt, ahogyan a pedagógusok rendben bonyolítják a rendezvényt, látható volt a lentről spontán ötletnek tűnő akció szervezettsége. A tornatanárnő előveszi az új, tavaszra állami pénzből kapott labdákat, az igazgató leveszi a drága zakót, és szól a mellette álló politikusnak, aki szintén így tesz. A két férfi ezután összenéz az egyik őszes hajú osztályfőnökkel, aki némán bólint. A színpadon közben egy tehetséges ifjú Petőfi szavalja bőszen a talpramagyart, körülötte sok kis forradalmár ül a negyedik C-ből. Szülők csöppennek el gyermekük istenadta tehetségén, minden szem az ifjú Petőfire szegeződik. Nagymamák könnyezik meg a soha nem látott szépségű jelenetet, Dávid emlékezete szerint immáron hetedszer. Az évfolyamfőnök közben lehajol egy vadóc szőke kislányhoz, és a fülbe súg valamit. A kislány kuncogva elszalad hátra, az ötödikesekhez. Kisvártatva az ötödik A osztály népszerű fiúi lassan megközelítik a szervezett módon ottfelejtett labdákat. A tornatanár - bár messzebb áll a labdáktól, és minden erejét a sokadik Petőfi-reinkarnációra helyezi, közben látványosan beszélget egy mellette álló szülővel, és az otthagyott labdák felé se hederít - jelent némi hezitálást a fiúkáknak, de a vadóc szőke lány kitartó unszolására végül lábujjhegyen gyorsan odaszaladnak, és mind elcsennek egy-egy labdát, majd gyorsan visszaosonnak a helyükre, a színpad bal oldalához. Nemsokára ők fognak ugyanis sorfalat állni. Petőfi közben megnyerte a forradalmat, így hát a negyedikesek elhagyták, az ötödikesek pedig elfoglalták a színpadot, széles félkörben felállva a szószék mögött. Nehezen elfojtott kuncogást fogadta az emelvényre fellépő igazgatót és a politikust ahogyan elhaladt a csinos ünneplőbe öltözött sorfal előtt. Az igazgató beszélni kezdett:
- Kedves Szülők, kedves Kollégák, kedves Iskolások! Örömmel és köszönettel adom át a szót az itt megjelent párt titkárúrnak, aki sokat segített az iskolánk tornafelszerelésének megújításában. Kérem fogadják nagy tapssal és ... - mondatát nem tudta befejezni, mert a fiúk jól megdobálták az új labdákkal. A közönség nevetett, az igazgató és a politikus atyaian mosolygott a gyerekekre, akik úsztak saját bátorságuk büszkeségében. Az osztályfőnök elismerően bólintott a vadóc szőke lány felé, és titkos győzelmükben összemosolyogtak a testnevelés tanárral. A politikus és az igazgató közben látványosan megbocsátott az ötletes diákcsínyért, majd bajszuk alatt somolyogva fogadták a szülőktől érkező néma elismerést. Dávid volt az egyetlen, aki jól látta, ahogyan egy galamb megközelíti a széket ahol korábban az igazgató és a politikus ült, és ahová a drága zakókat félretették a színpadra állás előtt, majd szinte szándékosan célozva a levegőből egy jó adagot ürít a drága ruhadarabokra.

*

Könnyedén elengedni az ágat, majd odébb rebbenni egy közeli bokorra... A meztelen férfi néma természetességgel lépett le a trolibuszról a megállóba. Megnézte a galambot, és látta, ahogyan az felismeri őt. Kinyitotta az addig ökölbe zárt tenyerét, és a benne tartott szotyolával kínálta az állatot. Az habozás nélkül átugrott az alkarjára és falatozni kezdett. Állt a meztelen férfi, kezén egy galambbal, és körülöttük tombolt a tágas nyári délelőtt. A megállóban két idős ember beszélgetett, de most abbahagyták a beszédet, és a harmincas éveinek elején járó meztelen férfit nézték dermedten. Próbáltak rá oly módon nézni, hogy az elszégyellje magát, de amaz rájuk se hederített. Állt a bokor mellett, élvezte az erős napsütést, és etette a galambot. Végül a két ember feladva láthatóan hasztalan küzdelmét visszafordult, és folyatta beszélgetését. Mikor a galambos ember szotyolája elfogyott, a galamb elrepült, ő pedig kényelmes léptekkel elindult az utcán. Fák, kávézók, padon ülő emberek, buszmegállók és egy könyvesbolt övezte útját, ahogyan lógós gimnazista lányok, fiatal anyukák, szenilis bácsik, kéregetők és üzletemberek között haladt előre. A könyvesbolt előtt egy törékeny nő állt, előtte babakocsiban egy kislány. Várta, hogy kislánya nyugodt álomba szenderüljön közben a kirakatban lévő könyveket tanulmányozta. A meztelen férfi mögé lépett, és alig érezhetően megérintette a derekát. A nő összerezzent, de ahogy megfordult arcáról eltűnt az ijedtség. Soha nem látta még az arcot, amit látott, de már nagyon régen ismerte.
- Tudtam, hogy ma találkozni fogunk. - mondta. Nem lepődött meg a férfi öltözékén, nem is volt teljesen biztos abban, hogy mindenki látja, amit most ő lát. Aztán mindketten hallgattak, és nézték egymást. Megteltek időtlenséggel, és körülöttük megállt a város. Levegőben maradt a busz kereke alól kivágódó kavics, a leejtett, de földet még nem ért kávé, a kisfiú lábai, ahogyan szaladt a kávé gazdájának könyöke alatt a húgát üldözve, akinél a kedvenc kisautója volt. Az útmosó autó fúvókájából kiindult vízsugár még nem érte el a pirosnál kolduló hajléktalan nadrágját, aki azért még nem is állt neki fennhangon káromkodni. A káromkodást még nem meghalló autós még nem szállt ki, hogy idegességének levezetése céljából megverje a csövest, mert még tartott az a a telefonhívás, amiből még nem derült ki, hogy megcsalta a felesége. A rossz arcú fiatal suhanc még hátradőlve ült a padon, ahová a zuhanásban lévő kávé még nem landolt, és ahonnan ő ezért még nem pattant fel, hogy aztán megpillantson egy őrizetlenül hagyott drága autót, amelynek tulajdonosa éppen egy csövest rugdos a földön. Az ellopott autó még gazdája tulajdona volt, még csak nem is sejti, hogy ellopása után kisvártatva bele fog szaladni egy diplomata autókból álló karavánba, ahogyan az Arab Emirátusokból ideérkezett fiatal trónörökös sem tudta, hogy ez a mai az utolsó napja, minta hogyan apjának sem lehetett fogalma arról, hogy a fia halálhíre egy fontos nemzetközi konferencián fogja érni, és annyira meg fogja rázni, hogy végtelen fájdalmában félreérthető geszt tesz majd, ami miatt a Kínai kormány végül beáll az amerikai háborús tervek mögé, és legvégül az egész totális támadást idéz elő a távol keleten, amely aztán totális háborúba fullad. A piros gomb tehát ekkor még biztos messzeségben hever a hatalmas újjaktól.
- Későn jöttél. - mondta a Nő a meztelen Férfinak.
- Ez az utolsó pillanat. - válaszolta a Férfi.
- Az utolsó pillanat, ami végtelen hosszú. - pontosította a Nő, és közelebb húzódott a férfihez, és így álltak egy darabig.
- Akarom! - mondta a Nő nagyon komoly hangon, amiben a teljes lénye benne volt. Körülöttük kinyílt a végtelen és fényes burokban hagyták, hogy közeledjen feléjük az események sötét horizontja, amely nem tudja elérni őket, nem maradtak ugyanis kérdések. A tér egy bizonyos szegletét a megbocsátás, elfogadás és isteni szeretet teljessége tölti be a megállt időben. Összeölelkezett a két ember, ölelésük soha nem ért végett, a kávé egy másik időben ér földet.

*