Bizalmi befektetés

- Van egy ország. Illetve nem is. Legyen inkább egy Ország. Legyenek benne emberek. Legyenek benne egymásban bízó emberek. Legyen közbizalom. Illetve nem is. Vegyünk egy országot. Vegyünk fel hozzá embereket, akik az országban laknak. Tegyük fel, hogy ezek az emberek bíznak egymásban. Mi történik ekkor? Semmi. Miért? Mert az emberek bíznak egymásban!

- Nem értem. - mondta, és kérdően nézett apukájára. - Miért nem történik semmi?

- Mert az emberek bíznak egymásban, tehát bíznak abban, hogy nem fog történni semmi.

- Akkor egymásban bíznak, vagy abban, hogy nem fog történni semmi?

Az apuka megvakarta a homlokát. Nem talált választ. Hirtelen ellenálhatatlan vágyat érzett arra, hogy megdörzsölje arcát. Levette a szemüvegét, és két kezét végighúzta az arcán, majd törölgetni kezdte a szemüvegét. Még mindig nem tudott frappáns választ adni. Mégsem mondhatja azt, ami először eszébe jutott, hiszen az a válasz újabb kérdéseket szülne, amelyre adott válaszok esetleg felvethetnének további kérdéseket, amelyek végül kínos kérdésekké fajulhatnának. A kínos kérdések pedig akár változást is hozhatnának, ami pedig... Hajjaj! Az megengedhetetlen. Főleg egy ilyen szituációban. Pláne, mert egy gyerek kérdez. Egy gyerek... Egy gyerek! Hirtelen visszatette a szemüvegét, és komoly arccal a fiára nézett.

- Még kicsi vagy. Idővel meg fogod érteni - válaszolta, és nyomatékosan a messzeségbe tekintett. A gyerek elgondolkodott. Idővel. Nem értette, hogy miért kellene időnek eltelnie ahhoz, hogy ezt ő megérthesse. Most is meg tudná érteni. Mi olyan dolog történhet, ami miatt ez a nyílvánvalóan hiányos magyarázat egésszé állhatna össze benne. Vajon mi? - ránézett a még mindig nyomatékosan semmibe meredő apukájára, és úgy döntött, hogy ezt nem hagyja annyiban.

- Miért? Miért kell idő hozzá?

Az apukát nagyon meglepte a kérdés. Arra számított, hogy ennyivel a dolog el lesz rendezve, de az a kis poronty... ez észre sem vette a korkülönbséget. Hát hiába néz itt az ember a messzeségbe nyomatékosan? Hát hiába engedi kiülni az arcára az évek keservét? Hát itt hiába minden tekintély?! Ez a kis szemtelen... Hát ez tűrhetetlen! Hogy merészeli kétségbe vonni az állításaimat! Mit tudhat ő... az ő korában én elfogadtam apám minden szavát! Még azt is, amit nem láttam be. Elfogadtam, mert ő mondta, de ez a kis féreg... ez a kis hálátlan féreg nem fogadja el! Tiszteletlen! Szemtelen! Ez...

- Ne feleselj! - mondta indulatosan fiának! - Még nem értheted! Fogadd el, és kész!

A fiú kicsit összerezzent, nem számított ilyen heves válaszra. Igazából egyáltalán nem számított heves válaszra. Elvégre nem csinált semmi rosszat, nem öntött szándékosan vizet a macskára, ahogyan legutóbb, amikor kiabáltak vele. Nem értette, és nem érezte jogosnak.

- Miért... - de nem fejezhette be, mert egy pofon félbeszakította. Elösször csak a csattanást hallotta, aztán látta ahogyan az írósztal, ahol eddig ült furcsa szögben távolodni kezd tőle, majd lassan érezni kezdte a jól ismert égő érzést az arcán, és végül - már egészen a föld közelében - érezte a fogait érő ütés okozta fájdalmat. A földön fektve nyelvével már jól kitapintható volt az apró vérzés a szájának belsejében. Édes volt.

Apja közben megbánta, hogy megütötte a fiát. Miért tette? Azért jött ide hozzá, hogy a leckéjét ellenőrizze amikor beszélgetni kezdtek. Történelem lecke volt. Magyar történelem. A lecke nem volt kész. Nem csinált leckét a bükös kölyke.

- Nincs kész a leckéd, és ilyen ostoba kérdésekkel akarod róla elterelni a figylemet - förmedt rá a fiára. - Hogy képzeled! Csináld meg azonnal. Lecke nélkül ne is lássalak! - mondta szigorúan, azzal otthagyta a fiát.

A fiú lassan felült a padlón. Elösször csak ült, aztán kiköpött egy kis vért. Szíve rettenetesen vert, és egész testét feszült remegés járta át. Próbált urrá lenni rajta. Lassan felállt, és fél kézzel megkapaszkodott az íróasztalban. Körülnézett, látta, hogy a pofontól a széke is vele dőlt, valamint hogy kedvenc ceruzája félbetörve hever a padlón. Óvatosan végigtapogatta az összes procikáját. Azután, hogy meggyőződött saját épségéről, lerogyott a székére, arcát a kezeibe temette, és tekintetét ujjainak résein át a ceruzájára irányította.

- Miért bíznak az emberek abban, hogy nem fog történni semmi? Miért bizalom ez?

Aztán lassan újra végigjátszotta magában az elmúlt beszélgetést. Mit rontott el? Miért ütötte meg az apja?

Lehajolt az eltört ceruzáért. Ahogy megvizsgálta kiderült, hogy nem tört el teljesen, a ceruzát középütt egy még épp farost tartotta egyben. Sajnálta, mert nagyon szerette ezt az írószert. Pont megfelelő keménységű grafit volt benne, viszonylag ritkán kellett hegyezni, viszont nagyon szépen és egyenletesen fogott. Sok olyan padra rajzolt vele galambot, ahol tudta, hogy Panni ülni fog.

Egyszerre keserű kétség fogta el az egésszel kapcsolatban, de hamar túljutott rajta. Rájött, hogy dühös az apjára. Miért ütötte meg? Hiszen nem csinált semmit, csak kérdezett, ahogyan arra tanították, többek közt az apja is.

A lecke! - mormolta végül magában. A lecke, ami nincs kész. Ezzel leült, és körmölni kezdett a törött ceruzával. Kezei szánották a sorokat. Mániákusan gyűrűztek egymás után a betűk kacskaringói mint valami végeláthatatlan óriás kígyó úgy borították be a lapokat, szürke egymásutánban. Írt. Innentől egyfolytában írt. Nem merte abbahagyni. Sietett vele, ahogyan bírt. Évek teltek el, és ő még mindig írt. Közben változott az íróasztal, változott a papír. Kedvenc ceruzája már régen elkopott, elfogyott és végül el is felejtődött, de ő csak írt, írt, írt végeláthatatlanul, egész életében.

*



A temetésén azt pletykálták, hogy egy percre sem állt meg, olykor még éjszaka is írt: álmában. Írásait azonban mindig elégette, soha senki nem tudta meg, hogy mit írt ennyire. Az Akácfa bisztróban ült minden nap, és írt a bal sarokban, a 3-as asztalnál. Gyorsan, szigorúan balra dőlő betűkkel, de a tartalmat a pult távolságából senki nem tudta kivenni, ha pedig közel mentek hozzá azonnal elfordította a lapot. Úgy ismerték: a Másoló. Abból tartotta fent magát, hogy fiatal írók vele íratták át kézirataikat két pengőért ha egyszerre több helyre akarták elküldeni. Olykor felkeresték hanyag írásképpel rendelkező egyetemisták is, szakdolgozataik átírása céljából. Pár hónapig a bíróságnál is dolgozott a tárgyalások jegyzőkönyvezése végett, de hamar otthagyta. Azt mondta, hogy túl lassan történtek arra a dolgok, és nem írhatott eleget. Ritkán szólt emberekhez, akkor is csak a minimumra hagyatkozott. - Még egy kávét legyen szíves! - vagy - Egy csomag cigarettát kérek.

Egyetlen egyszer hallották beszélni. Az Akácfában épp műszakváltás zajlott, késő délután volt. A közeli bordélyban dolgozó lányok mindig ilyen tájban érkeztek enni, és megbeszélni az esti forgatókönyvet. Enikő már itt volt Annával, Gabit várták, és közben egy előző esti furcsa kuncsaftról beszéltek. Nagyon nyílt ember volt, és nagyon gáláns. Már megjelenéséből is kitűnt, hogy nem az egyébként az ügyfélkört alkotó lecsúszott nemesekből és kicsit jobban fizetett hivatalnokok közül való volt. Kacskaringós szabású fekete öltönyt viselt puha és fényes anyagból, zsebéből egy ezüst zsebóra láncca kandikált ki. Kezében egy iguána fejes botot tartott, amely néha úgy tűnt, mintha gesztikulálna, de ez egy hagyományos borgőzös, abszintos éjjel után a mondák ködébe veszett. Mindkét lánnyal töltött időt, de furcsa mód egyikük sem emlékezett arra, hogy egy bizonyos pont után mi is történt pontosan. A két lány bágyadtan nevetgélt a történeteken, és mivel nem volt számukra szokatlan az emlékkiesés ilyenformán hamar túlléptek a dolgon.

Azon a délutánon A Másoló épp egy doktori disszertációt másolt szokásos szédült tempójában, amikor az iguána fejes bot egyszercsak az Akácfa padlóján koppant. Az öreg Béla megállt kezében a ronggyal és a félig eltörölt pohárral, meglepetésében csak úgy hunyorgott a külső arany napfényből az árnyékos helységbe lépő idegenre.

- Segíthetek? - kérdezte egy szempillantásnyi szünet után.

- Ó természetesen! - válaszolta barátságosan az idegen, és a pulthoz lépett. - Állítólag van itt egy Másoló nevü ember. Hozzá jöttem - mondta.

- Igen? Akkor szerencséje van. Épp a sarokban másol - mondta, és a pohárral a Másoló felé bökött. - Köszönöm. Kérem hozzon két kávét. Egyet ahogy ő szereti, a másikat pedig magában, egy cukorral. - Azzal elfordult, de mikor meglátta a két lányt - akik ugyan észrevették, de most látványosan máshová figyeltek - megállt a mozdulattal, és újra a csaposhoz fordult.

- A két hölgynek pedig a legdrágább italból legyen szíves. - és tárcájából a pultra dobott egy ötven pengőst. Az öreg Béla csodálkozó tekintettel fordult a sarok felé induló idegen után, aztán gyorsan eltette a pénzt, és felrakta a kávékat.

Az idegen közben leült a sarokba a Másoló mellé. Botját lába mellé helyezte, megigazította az öltönyét, felrakta a pápaszemét, majd követni kezdte a Másoló gyorsan mozgó kezét. Az öreg Béla kivitte a lányoknak az italokat, aztán visszaült a pult mögé, és - bár próbált úrrá lenni kíváncsiságán - tekintete minduntalan visszatért a sarokra, ahol a Másoló és az idegen ült, immáron hosszú percek óta változatlanul. A kávégép sisteregve jelezte, hogy készen vannak a kávék.
Az Akácfában hosszú ideje szolgáló csészékben ott gőzölgött az ízletes fekete nedü, melléjük kanál és cukor került, végül alájuk míves ezüst tálca, és elindultak a rejtélyes sarok felé. Talán kicsit átvehettek Béla izgalmából, akit bár megtört az élet, mégis igen éber várakozással figyelte az eseményeket. Hosszú órák teltek el így: A Másoló írt, az idegen pedig ült mellette, pápaszemén át követve a végtelen sorokat szántó tollat.
A kinti fényes délutánt felváltotta a szürkület, majd a sötét este, a lányokat pedig a bordélyt már megjárt, vagy épp oda készülő hivatalnokok és lecsúszott nemesek, kitérő útra kényszerült iparosok és politikai megtűrtek sora. Hátrébb, az azóta megnyitott fűtetlen helyiségben csövesek, és a saját korukban meg nem becsült fiatal és középkorú írók gyülekeztek. A Másoló már régen megszokott jelenséggé vált, az Idegent pedig mintha észre sem vették volna, és lassan az öreg Béla is megfelejtkezett róla.
A Másoló írt, szakadatlanul írt. Gyülekeztek a lemásolt papírok, fogytak a másolandók, míg végül egyetlen lemásolandó lap sem maradt. A másoló ekkor letette a tollat, és becsukta a tinta fedelét. Körbenézett. Első dolog, amin megakadt a szeme az addigra már kihűlt kávé volt. Megragadta és lassan kortyolt belőle egy aprót. A csésze biztos fedezékéből aztán körbenézett. Észrevette, hogy este van. Látta, ahogyan az öreg Béla épp viccet mesél egy nemrégen tönkrement zsidó kereskedőnek, és közben finoman a hátsó szobába küldi inasát, hogy rendet tegyen a fiatal József Attila és Kassák Lajos között. Aztán csodálkozva vette észre az asztala túloldalán az iguána fejes botot, végül rémülten tapasztalta, hogy egy idegen ül mellette, pápaszemes tekintetét jó ideje az ő arcán nyugtatva. Még jobban megrémítette, hogy a remegése elmúlt, és a gyomortáji görcsöt sem érezte. Egész teste könnyű volt, mint a pelyhe. Idegesen tette le a csészét az asztalra.
- Meghaltam? - kérdezte az idegentől, mindenféle felhang nélkül.
- Nem. Ön tökéletesen életben van. - válaszolta az idegen nyugodtan, és levette a pápaszemet. - Maga él. - tette hozzá bátorítón.
- Írok. Kész van. - mondta a Másoló, és a lemásolt disszertációra mutatott.
- Nem nekem csinálta.
- Tudom. - mondta a másoló elharapva, majd hangsúlyosan hozzá tette - De kész van!
- Tudom.
- Mit akar? - kérdezte a másoló, és érezte az arcát elfutó égető érzést, és szinte érezte szájában a vér ízét, de a teste ugyanolyan könnyű maradt. Egyszerűen nem akart remegni. Kezdte magát kínosan érezni ebben a könnyűségben. Minden annyira közel volt hozzá. Csípni kezdte a szemét a füst, idegesítette a sok ember kiabálása. A megszokott ideges burok most nem tartott el tőle semmit.
- Én nem vagyok a maga apja - válaszolta az idegen, és tüntetően hátradőlt. - én nem ütöm meg! - mondta, és láthatóan felháborodva megismételte - én nem vagyok a maga apja!
A Másoló is hátradőlt, vagy inkább hátra esett. Úgy érezte, hogy elhagyja az ereje. Ha nem tesz valamit azonnal, akkor valami kicsúszik a kezéből. Nem is valami - pontosodott benne az érzés - hanem minden. Minden kicsúszik...
Elernyedt. Nem tudott erőt nyerni, eltűnt a félelme, és eltűnt a dühe. Ahogyan teste a végtelen könnyűségben belesüppedt a székbe, elhagyta minden ereje. A lecke kész. Ezúttal kész. Nincs más hátra. Meg kell tenni. Fel kell tenni. Legyen ami lesz. Minden erejét latba vetve tette fel a kérdést:
- Egymásban bíznak tehát, vagy abban, hogy nem fog történni semmi? - szavai hatalmas mélységet kaptak. Hangjától megremegtek a falak, a száz éves zöld szövettapéta arany mintáján apró repedések jelentek meg, összekoccantak a kávéscsészék a szárítóban, pár centivel odébb csúszott a szomszédos asztal szélén ottfelejtett napilap és leesve szétnyílott a padlón. Az Akácfában megszeppent csend lett, mindenkibe belefagyott a szó.
Az idegen felállt, lassan körbenézett, majd megszólalt:
- Maguk szerint hogyan van ez? - kérdezte cinkosan. Az emberek válasz helyett azonnal sürgős beszélgetésbe kezdtek. Ki a mandzsettagombjáról, ki a kalapszerzés nehézségeiről, ki a tegnapi esőről. Egyeseknek közben egy ezüst szamovár jutott eszébe, míg mások egy fekete párt láttak avarban elsuhanni... egyszóval újra megélénkült a beszélgetés, így a feltett kérdés hamar feledésbe merült. Az öreg Béla megkönnyebbülve tette le a csillogósra törölt poharat a helyére.
- És maga mit gondol? - kérdezte a Másoló az idegentől, kissé eltakarva kezével az arcát.
- Azt gondolom, hogy jó a kérdés. És azt gondolom, hogy maga már tudja a választ! - azzal kezébe vette a botját, amin az iguána fej összevonta szemöldökét. Hirtelen édes-hideg pára borította el a másoló arcát, amely orrán, fülén és szemén keresztül elméjébe hatolt, és megtöltve azt elmosott mindent.

*
A fiatal fiú kezében egyszerre megállt az addig töretlenül száguldó ceruza, és felnézett. Látta, ahogyan egy idegen kéz ír a sajátja helyett. Látta, ahogyan a másik arca piros, véres, és ahogyan szája aprókat rándul, ahogyan apránként nyeli az édes vért. Érezte hogy nagyokat ver a szíve, és érezte, ahogyan egész bensője remeg. Látta, ahogyan apja a másik szobából az ajtórésen át figyeli, és ahogyan emez félelemmel kacsingat az ajtó irányába. Látta, ahogyan a végét sercegő gyertya fénye a törött ceruza nyughatatlan árnyékát puhán az asztalra vetíti. Érezte, hogy ez nem ő.
Bízott. Most bízott csak igazán. Ez nem az a bizalom volt, ami miatt a fiút felkészületlenül éri az atyai pofon. Ez nem az a bizalom volt, amely eltűri a bántást a változatlanság reményében. Ez annál sokkal mélyebb bizalom volt. Bizalom a világ pontos működésében, bizalom a végtelenül összetett egyensúly örökkévalóságában, és örökös ellenállásában. Bizalom az élni képes anyag bölcsességében. Bizalom önmagában.
Felállt, otthagyta az író fiút, amaz pedig tehetetlenül esett az asztalra. Meghalt. Látta, ahogyan apja a szomszéd szobából átsiet, és bizalma megroppan saját elveiben. Túl nagyot ütött? Mit tett? Mi lesz most ővele? Kiben bízhat, kinek mondhatja el? Hogy úszhatja meg? Egyszerre bízott a rendszerben, ami el fogja kapni, és bízott az eljövendő büntetésben, ami végül feloldozást adhat majd, de bízott az istenben, akivel meg tudja ezt beszélni, és bízott a gondolataiban, amelyek meg fogják nyugtatni, és amelyek segítenek eltüntetni a holttestet, majd megúszni az esetet. Bízott a feleségében, aki fél tőle annyira, hogy nem meri feljelenteni. Bízott magában, hogy el fogja tudni játszani az aggódó apát ha mégis megteszi. De legvégső soron: bízott a gonosz és nem tudatosan gyakorolt önismeretében, amivel felvértezve biztosan el tudja majd kerülni saját kínos kérdéseit, és válasz nélkül tudja hagyni a válaszokat egyre kiéhezettebben követelő szívét. Bízott mindebben. Tudta, hogy így volt eddig, és így lesz ezek után is, mert mindig így volt. Bízott a változatlanságban. Bármit feláldozott érte eddig. De hiszen most is csak ez történt!
- A dolgok nem változnak, mert úgy vannak jól, ahogyan most vannak. Mindig is így voltak. Milyen világ lenne az, amiben a dolgok változnának? Még csak az kéne! - dohogott magában, ahogyan kifelé rángatta a fiú testét a jeges novemberi éjszakába. - Még csak az kéne! Még csak az kéne! - mondta újra meg újra, mintegy megerősítve magát, és közben ütemre rángatva a testet. Felrángatta a kocsira, és egy ponyvát dobott rá. Gyorsan befogta a lovát, felült a bakra, és elhajtott a Duna felé. Hiába hajtott gyorsan, és egyre gyorsabban, feltörő gondolatait nem tudta elhagyni. Bizalma kezdett szertefoszlani, a változatlanság és általánosság merev biztonsága fölött a kivétel gonosz felhői gyülekeztek.
- Mégsem írható a mindennaposság számlájára az atyai pofontól elhalálozott gyerek holttestének Dunába dobása! - gondolta egyszerre, és a gondolatok eddig hidegen számított fonala megszakadt, majd összekuszálódott. Kiben bízhat most? Mi történt? Azt tette, amit vele is tett az apja, azt mondta, amit neki is mondtak. Mit csinált rosszul? Meghalt a fia. Ha a rendőrség megtudja, biztosan őt vonják ezért felelősségre. De miért ő a felelős, ha eddig is mindenki ezt csinálta? Miért vele esik meg ilyesmi?
Ahogyan ezek a gondolatok jártak a fejében megérkezett a parthoz. A gázlámpák sárga fényköréből kiérve megállt. Lekapta a ponyvát a tetemről, és a halott fia arcába bámult.
- Ez is a te hibát! Te szégyentelen! - üvöltött rá haragosan, és az arcába köpött. A fiú halott arcának szürke közönye leírhatatlan volt. - Ez is a te hibád! - ismételte meg újra kijelentését, ezúttal már normális hangerőn, majd még egyszer, már teljesen erőtlenül - A te hibád az egész.
Közben a lámpák sárga fényben láthatóvá vált, ahogyan arany levélként hullani kezdtek a hópelyhek. Egyre hidegebb lett. A parton jóval távolabb kivehető volt, ahogyan egy úri fogat érkezik, sietős mozdulatokkal kiszáll belőle egy estélyis nő, és az addigra odaérkező csónakba száll. A fogat ezután elviharzik. Ettől eltekintve csendes volt a part. Megragadta a fiút a lábánál, és lerántotta a kocsiról. A fiú feje hangosan csattant a macskakő fekete kockáján, és ütemesen vergődött, ahogyan egyre cibálta apja a Duna felé. A vízállás alacsony volt, a gát tetején pihent meg a test, eddig lehetett a lábánál fogva elhúzni. Innen már csak egy jól irányzott rúgás választotta el a jéghideg víztől, és a végleges eltűnéstől. Az apa megpihent egy pillanatig.
- Hálátlan kölyke! Rohadj meg te szemét! A te hibád! Dögölj meg! - üvöltötte, és ahogyan elöntöte végre a segítségére siető harag, nagy erővel rúgta oldalba a halott fiú testét, az pedig engedelmesen gurult le a gát köves oldalán és felriasztva a parti kövek között alvó kacsákat, sekély csobbanással érkezett a vízbe. A felriasztott kacsák méltatlankodó hápogással belerepültek az éjszakába. A merev test fennakadt a köveken, nem merült el. Az apa tajtékzott dühében.
- Hálátlan rohadék! Még ilyenkor is csak a kifogást keresed! Dögöljél meg! - ordította, közben rézsút ereszekedni kezdett a gát oldalán. Lentre alig jutottak el a gázlámpa gyenge sugarai, ezért ahogy leért, lábszárközépig elmerült a jeges vízben. Szitkozódott, káromkodott, és a fiát átkozta, közben keze ügyébe került vastag ággal próbálta a testet valahogy a víz sodrába piszkálni.
- Hát így bízzon benned az ember? Örökké kérdéseid vannak! Mindig csak kérdezel! Hálátlan kölyke! Ezért etettelek? Ezért itattalak! Süllyedj már el végre! - gonosz szavainak ütemére mozgatta az ágat. De a test csak nehezen akart beljebb menni, a víz pedig egyre jegesebb volt. Hallotta, ahogyan a lova prüszköl a gát tetején, és türelmetlenül kapar patájával a macskakövön. Hallotta, ahogyan a parton távolabb a csónak visszatér. Látta, ahogyan kiszáll belőle az előbbi nő, és egy frakkot viselő úr, aki udvariasan esernyőt nyit a nő fölé a hóesésben. Egyre dühödtebben nyomkodta a testet, amelybe végül lassan belefogódzott a víz, és egyre beljebb húzta a sötét éjszakába. Lökött rajta egy utolsót, majd miután megbizonyosodott, hogy elúszott a tetem, utána dobta a karót is a fekete vízbe, és elindult fölfelé a gátoldalon.
Kocsiját ugyanott találta. A véres ponyvát összetekerte és berakta a bak alá. Felült majd elindult. Lassan ment, követve a parti utat, de megpróbálva elkerülni a parton álló nőt és férfit. Azok viszont észrevették, és heves gesztusokkal igyekeztek odahívni. Az apa bérkocsis volt. Jobbnak látta elkerülni a feltűnést, úgyhogy a pár felé vette az irányt. Az úr szólította meg:
- Jó estét! Vigyen minket az Oktogonhoz. Kérem vegye úgy, hogy nem találkoztunk - mondta, és kétszáz pengőt nyújtott a kocsis felé. - Az apa szíve reszketett a gonoszságban, de elfogadta az összeget.
- Természetesen. Szálljanak be. - válaszolta. Csattant az ostor, és a bizalmat a világ végtelen gonoszságában elvitte a kocsi, amely puhán suhant a frissen lehullt fehér szőnyegen, hogy végül örökre elnyelje a pesti éjszaka. A parton csak a gázlámpák sárga fényében játszó arany hópelyhek maradtak.

*

Az Akácfa hajnalban végül kiürült, a székek rendben sorakoztak az asztalokon, a padló még száradt a felmosás után. Az iguána fejes bot álmosan nézett gazdájára, aki a friss nyári hajnalon keresztül igyekezett a Dunapart felé. A városban hazafelé igyekező párok és társasságok váltották egymást színtelen változatosságban, de a part üres volt. Az Idegen leült egy padra, és kinyújtóztatta lábait. Az iguána fej álmosságában hol egyik, hol másik szemét nyitotta ki, de legnagyobb erőfeszítései ellenére sem tudta mindkettőt nyitva tartani. Hirtelen felélénkült a szél, és egy viseltes, szakadozott papírt vágott az iguana fejhez.
- Nahát! Megtaláltad végül - mondta neki az idegen. Óvatosan lefejtette a papírt a fejről, kezébe vette, és olvasni kezdte:
"Vegyünk egy országot... illetve legyen egy ország. Pontosabban van egy ország! Ebben az országban emberek laknak, akik bíznak egymásban. Bíznak egymás változatlanságában. Terveket készítenek egymás változatlanságára alapozva. Gonosz terveket, amelyekből következmény nélküli tettek lesznek. De hiszen mindig is így volt. Bármi lehetett a tett, ha nem változott tőle semmi. Bármi van, egy jó tervvel illeszthető a változatlanságba. Bármi lesz, nem változtathat, hiszen felfedné az előző kettőt. Én is hibáztam, és én is el akarom kerülni a következményeket. Most már eleget hibáztam, és elég követkzeményt kerültem el, tehát már érdekem bízni a változatlanságban. Ezért együtt bízunk a változatlanságban, azaz bízunk egymásban."

A fiú örömmel vette észre, hogy kedvenc ceruzája nem sérült a pofontól. Lehajolt, felvette, és innentől könnyedén vetette papírra  a fenti sorait. Tudta, hogy nincs veszíteni valója. Megértette, hogy őrá nézve nem veszélyes a változás, mert ő már bízik benne.