Vicc!

Egy új lelkész annyira lámpalázas volt első szentbeszédekor, hogy alig tudott megszólalni. Második szentbeszéde előtt felkereste a feljebbvalóját és megkérdezte:

-Hogyan tudnám leküzdeni az idegességem.

-Tegyél egy kis vodkát a misekehelybe, és pár korty után lazábban tudod majd folytatni.- szólt a válasz. A következő vasárnap a lelkész gyakorlatba ültette át a tanácsot, és úgy érezte, hogy még hatalmas égzengés közepette is tudna beszélni. Amikor visszaért a plébániára talált egy levelet a feljebbvalójától:

Kedves Testvérem!

1. Legközelebb kortyokat igyon és ne öntse le az egészet.
2. Nem teszünk jégkockát és citromkarikát a misekehelybe.
3. A Biblia nem poháralátét.
4. Az oltárterítőt nem használjuk szalvétának.
5. 10 parancsolat van nem 12.
6. 12 tanítvány van nem 10.
7. Nem utalunk a keresztre, mint arra a "nagy darab T betűre".
8. Nem konferáljuk be Jézust és tanítványait mint DJ JC és bandája.
9. Dávid Góliátot egy parittyával győzte le és nem "lőtte szitává a rohadt seggét egy Magnum 357-essel".
10. A kígyó tekergett az almafán nem az "Isten fasza".
11. Nem utalunk Júdásra, mint arra a "faszfejre".
12. A pápa szent, nincs kiherélve, és nem nevezik "keresztapának".
13. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem "a Fater, a Kiscsávó és a kriptaszökevény".
14. Júdás 30 ezüstpénzen adta el Jézust és nem 2 filléren, az Olajfák hegyén és nem a kínai piacon.
15. Egyébként a bűnösök a pokolra kerülnek nem a büdös picsába.

Teljes bejegyzés >>

Fáradt kívülálló

Teljes bejegyzés >>

Factory

Teljes bejegyzés >>

Döntés előtt

Teljes bejegyzés >>

Időutazás

Teljes bejegyzés >>

Élet (utáni? előtti?) helyzet

Teljes bejegyzés >>

Antik

Teljes bejegyzés >>

Bizalmi befektetés

- Van egy ország. Illetve nem is. Legyen inkább egy Ország. Legyenek benne emberek. Legyenek benne egymásban bízó emberek. Legyen közbizalom. Illetve nem is. Vegyünk egy országot. Vegyünk fel hozzá embereket, akik az országban laknak. Tegyük fel, hogy ezek az emberek bíznak egymásban. Mi történik ekkor? Semmi. Miért? Mert az emberek bíznak egymásban!

- Nem értem. - mondta, és kérdően nézett apukájára. - Miért nem történik semmi?

- Mert az emberek bíznak egymásban, tehát bíznak abban, hogy nem fog történni semmi.

- Akkor egymásban bíznak, vagy abban, hogy nem fog történni semmi?

Az apuka megvakarta a homlokát. Nem talált választ. Hirtelen ellenálhatatlan vágyat érzett arra, hogy megdörzsölje arcát. Levette a szemüvegét, és két kezét végighúzta az arcán, majd törölgetni kezdte a szemüvegét. Még mindig nem tudott frappáns választ adni. Mégsem mondhatja azt, ami először eszébe jutott, hiszen az a válasz újabb kérdéseket szülne, amelyre adott válaszok esetleg felvethetnének további kérdéseket, amelyek végül kínos kérdésekké fajulhatnának. A kínos kérdések pedig akár változást is hozhatnának, ami pedig... Hajjaj! Az megengedhetetlen. Főleg egy ilyen szituációban. Pláne, mert egy gyerek kérdez. Egy gyerek... Egy gyerek! Hirtelen visszatette a szemüvegét, és komoly arccal a fiára nézett.

- Még kicsi vagy. Idővel meg fogod érteni - válaszolta, és nyomatékosan a messzeségbe tekintett. A gyerek elgondolkodott. Idővel. Nem értette, hogy miért kellene időnek eltelnie ahhoz, hogy ezt ő megérthesse. Most is meg tudná érteni. Mi olyan dolog történhet, ami miatt ez a nyílvánvalóan hiányos magyarázat egésszé állhatna össze benne. Vajon mi? - ránézett a még mindig nyomatékosan semmibe meredő apukájára, és úgy döntött, hogy ezt nem hagyja annyiban.

- Miért? Miért kell idő hozzá?

Az apukát nagyon meglepte a kérdés. Arra számított, hogy ennyivel a dolog el lesz rendezve, de az a kis poronty... ez észre sem vette a korkülönbséget. Hát hiába néz itt az ember a messzeségbe nyomatékosan? Hát hiába engedi kiülni az arcára az évek keservét? Hát itt hiába minden tekintély?! Ez a kis szemtelen... Hát ez tűrhetetlen! Hogy merészeli kétségbe vonni az állításaimat! Mit tudhat ő... az ő korában én elfogadtam apám minden szavát! Még azt is, amit nem láttam be. Elfogadtam, mert ő mondta, de ez a kis féreg... ez a kis hálátlan féreg nem fogadja el! Tiszteletlen! Szemtelen! Ez...

- Ne feleselj! - mondta indulatosan fiának! - Még nem értheted! Fogadd el, és kész!

A fiú kicsit összerezzent, nem számított ilyen heves válaszra. Igazából egyáltalán nem számított heves válaszra. Elvégre nem csinált semmi rosszat, nem öntött szándékosan vizet a macskára, ahogyan legutóbb, amikor kiabáltak vele. Nem értette, és nem érezte jogosnak.

- Miért... - de nem fejezhette be, mert egy pofon félbeszakította. Elösször csak a csattanást hallotta, aztán látta ahogyan az írósztal, ahol eddig ült furcsa szögben távolodni kezd tőle, majd lassan érezni kezdte a jól ismert égő érzést az arcán, és végül - már egészen a föld közelében - érezte a fogait érő ütés okozta fájdalmat. A földön fektve nyelvével már jól kitapintható volt az apró vérzés a szájának belsejében. Édes volt.

Apja közben megbánta, hogy megütötte a fiát. Miért tette? Azért jött ide hozzá, hogy a leckéjét ellenőrizze amikor beszélgetni kezdtek. Történelem lecke volt. Magyar történelem. A lecke nem volt kész. Nem csinált leckét a bükös kölyke.

- Nincs kész a leckéd, és ilyen ostoba kérdésekkel akarod róla elterelni a figylemet - förmedt rá a fiára. - Hogy képzeled! Csináld meg azonnal. Lecke nélkül ne is lássalak! - mondta szigorúan, azzal otthagyta a fiát.

A fiú lassan felült a padlón. Elösször csak ült, aztán kiköpött egy kis vért. Szíve rettenetesen vert, és egész testét feszült remegés járta át. Próbált urrá lenni rajta. Lassan felállt, és fél kézzel megkapaszkodott az íróasztalban. Körülnézett, látta, hogy a pofontól a széke is vele dőlt, valamint hogy kedvenc ceruzája félbetörve hever a padlón. Óvatosan végigtapogatta az összes procikáját. Azután, hogy meggyőződött saját épségéről, lerogyott a székére, arcát a kezeibe temette, és tekintetét ujjainak résein át a ceruzájára irányította.

- Miért bíznak az emberek abban, hogy nem fog történni semmi? Miért bizalom ez?

Aztán lassan újra végigjátszotta magában az elmúlt beszélgetést. Mit rontott el? Miért ütötte meg az apja?

Lehajolt az eltört ceruzáért. Ahogy megvizsgálta kiderült, hogy nem tört el teljesen, a ceruzát középütt egy még épp farost tartotta egyben. Sajnálta, mert nagyon szerette ezt az írószert. Pont megfelelő keménységű grafit volt benne, viszonylag ritkán kellett hegyezni, viszont nagyon szépen és egyenletesen fogott. Sok olyan padra rajzolt vele galambot, ahol tudta, hogy Panni ülni fog.

Egyszerre keserű kétség fogta el az egésszel kapcsolatban, de hamar túljutott rajta. Rájött, hogy dühös az apjára. Miért ütötte meg? Hiszen nem csinált semmit, csak kérdezett, ahogyan arra tanították, többek közt az apja is.

A lecke! - mormolta végül magában. A lecke, ami nincs kész. Ezzel leült, és körmölni kezdett a törött ceruzával. Kezei szánották a sorokat. Mániákusan gyűrűztek egymás után a betűk kacskaringói mint valami végeláthatatlan óriás kígyó úgy borították be a lapokat, szürke egymásutánban. Írt. Innentől egyfolytában írt. Nem merte abbahagyni. Sietett vele, ahogyan bírt. Évek teltek el, és ő még mindig írt. Közben változott az íróasztal, változott a papír. Kedvenc ceruzája már régen elkopott, elfogyott és végül el is felejtődött, de ő csak írt, írt, írt végeláthatatlanul, egész életében.

*



A temetésén azt pletykálták, hogy egy percre sem állt meg, olykor még éjszaka is írt: álmában. Írásait azonban mindig elégette, soha senki nem tudta meg, hogy mit írt ennyire. Az Akácfa bisztróban ült minden nap, és írt a bal sarokban, a 3-as asztalnál. Gyorsan, szigorúan balra dőlő betűkkel, de a tartalmat a pult távolságából senki nem tudta kivenni, ha pedig közel mentek hozzá azonnal elfordította a lapot. Úgy ismerték: a Másoló. Abból tartotta fent magát, hogy fiatal írók vele íratták át kézirataikat két pengőért ha egyszerre több helyre akarták elküldeni. Olykor felkeresték hanyag írásképpel rendelkező egyetemisták is, szakdolgozataik átírása céljából. Pár hónapig a bíróságnál is dolgozott a tárgyalások jegyzőkönyvezése végett, de hamar otthagyta. Azt mondta, hogy túl lassan történtek arra a dolgok, és nem írhatott eleget. Ritkán szólt emberekhez, akkor is csak a minimumra hagyatkozott. - Még egy kávét legyen szíves! - vagy - Egy csomag cigarettát kérek.

Egyetlen egyszer hallották beszélni. Az Akácfában épp műszakváltás zajlott, késő délután volt. A közeli bordélyban dolgozó lányok mindig ilyen tájban érkeztek enni, és megbeszélni az esti forgatókönyvet. Enikő már itt volt Annával, Gabit várták, és közben egy előző esti furcsa kuncsaftról beszéltek. Nagyon nyílt ember volt, és nagyon gáláns. Már megjelenéséből is kitűnt, hogy nem az egyébként az ügyfélkört alkotó lecsúszott nemesekből és kicsit jobban fizetett hivatalnokok közül való volt. Kacskaringós szabású fekete öltönyt viselt puha és fényes anyagból, zsebéből egy ezüst zsebóra láncca kandikált ki. Kezében egy iguána fejes botot tartott, amely néha úgy tűnt, mintha gesztikulálna, de ez egy hagyományos borgőzös, abszintos éjjel után a mondák ködébe veszett. Mindkét lánnyal töltött időt, de furcsa mód egyikük sem emlékezett arra, hogy egy bizonyos pont után mi is történt pontosan. A két lány bágyadtan nevetgélt a történeteken, és mivel nem volt számukra szokatlan az emlékkiesés ilyenformán hamar túlléptek a dolgon.

Azon a délutánon A Másoló épp egy doktori disszertációt másolt szokásos szédült tempójában, amikor az iguána fejes bot egyszercsak az Akácfa padlóján koppant. Az öreg Béla megállt kezében a ronggyal és a félig eltörölt pohárral, meglepetésében csak úgy hunyorgott a külső arany napfényből az árnyékos helységbe lépő idegenre.

- Segíthetek? - kérdezte egy szempillantásnyi szünet után.

- Ó természetesen! - válaszolta barátságosan az idegen, és a pulthoz lépett. - Állítólag van itt egy Másoló nevü ember. Hozzá jöttem - mondta.

- Igen? Akkor szerencséje van. Épp a sarokban másol - mondta, és a pohárral a Másoló felé bökött. - Köszönöm. Kérem hozzon két kávét. Egyet ahogy ő szereti, a másikat pedig magában, egy cukorral. - Azzal elfordult, de mikor meglátta a két lányt - akik ugyan észrevették, de most látványosan máshová figyeltek - megállt a mozdulattal, és újra a csaposhoz fordult.

- A két hölgynek pedig a legdrágább italból legyen szíves. - és tárcájából a pultra dobott egy ötven pengőst. Az öreg Béla csodálkozó tekintettel fordult a sarok felé induló idegen után, aztán gyorsan eltette a pénzt, és felrakta a kávékat.

Az idegen közben leült a sarokba a Másoló mellé. Botját lába mellé helyezte, megigazította az öltönyét, felrakta a pápaszemét, majd követni kezdte a Másoló gyorsan mozgó kezét. Az öreg Béla kivitte a lányoknak az italokat, aztán visszaült a pult mögé, és - bár próbált úrrá lenni kíváncsiságán - tekintete minduntalan visszatért a sarokra, ahol a Másoló és az idegen ült, immáron hosszú percek óta változatlanul. A kávégép sisteregve jelezte, hogy készen vannak a kávék.
Az Akácfában hosszú ideje szolgáló csészékben ott gőzölgött az ízletes fekete nedü, melléjük kanál és cukor került, végül alájuk míves ezüst tálca, és elindultak a rejtélyes sarok felé. Talán kicsit átvehettek Béla izgalmából, akit bár megtört az élet, mégis igen éber várakozással figyelte az eseményeket. Hosszú órák teltek el így: A Másoló írt, az idegen pedig ült mellette, pápaszemén át követve a végtelen sorokat szántó tollat.
A kinti fényes délutánt felváltotta a szürkület, majd a sötét este, a lányokat pedig a bordélyt már megjárt, vagy épp oda készülő hivatalnokok és lecsúszott nemesek, kitérő útra kényszerült iparosok és politikai megtűrtek sora. Hátrébb, az azóta megnyitott fűtetlen helyiségben csövesek, és a saját korukban meg nem becsült fiatal és középkorú írók gyülekeztek. A Másoló már régen megszokott jelenséggé vált, az Idegent pedig mintha észre sem vették volna, és lassan az öreg Béla is megfelejtkezett róla.
A Másoló írt, szakadatlanul írt. Gyülekeztek a lemásolt papírok, fogytak a másolandók, míg végül egyetlen lemásolandó lap sem maradt. A másoló ekkor letette a tollat, és becsukta a tinta fedelét. Körbenézett. Első dolog, amin megakadt a szeme az addigra már kihűlt kávé volt. Megragadta és lassan kortyolt belőle egy aprót. A csésze biztos fedezékéből aztán körbenézett. Észrevette, hogy este van. Látta, ahogyan az öreg Béla épp viccet mesél egy nemrégen tönkrement zsidó kereskedőnek, és közben finoman a hátsó szobába küldi inasát, hogy rendet tegyen a fiatal József Attila és Kassák Lajos között. Aztán csodálkozva vette észre az asztala túloldalán az iguána fejes botot, végül rémülten tapasztalta, hogy egy idegen ül mellette, pápaszemes tekintetét jó ideje az ő arcán nyugtatva. Még jobban megrémítette, hogy a remegése elmúlt, és a gyomortáji görcsöt sem érezte. Egész teste könnyű volt, mint a pelyhe. Idegesen tette le a csészét az asztalra.
- Meghaltam? - kérdezte az idegentől, mindenféle felhang nélkül.
- Nem. Ön tökéletesen életben van. - válaszolta az idegen nyugodtan, és levette a pápaszemet. - Maga él. - tette hozzá bátorítón.
- Írok. Kész van. - mondta a Másoló, és a lemásolt disszertációra mutatott.
- Nem nekem csinálta.
- Tudom. - mondta a másoló elharapva, majd hangsúlyosan hozzá tette - De kész van!
- Tudom.
- Mit akar? - kérdezte a másoló, és érezte az arcát elfutó égető érzést, és szinte érezte szájában a vér ízét, de a teste ugyanolyan könnyű maradt. Egyszerűen nem akart remegni. Kezdte magát kínosan érezni ebben a könnyűségben. Minden annyira közel volt hozzá. Csípni kezdte a szemét a füst, idegesítette a sok ember kiabálása. A megszokott ideges burok most nem tartott el tőle semmit.
- Én nem vagyok a maga apja - válaszolta az idegen, és tüntetően hátradőlt. - én nem ütöm meg! - mondta, és láthatóan felháborodva megismételte - én nem vagyok a maga apja!
A Másoló is hátradőlt, vagy inkább hátra esett. Úgy érezte, hogy elhagyja az ereje. Ha nem tesz valamit azonnal, akkor valami kicsúszik a kezéből. Nem is valami - pontosodott benne az érzés - hanem minden. Minden kicsúszik...
Elernyedt. Nem tudott erőt nyerni, eltűnt a félelme, és eltűnt a dühe. Ahogyan teste a végtelen könnyűségben belesüppedt a székbe, elhagyta minden ereje. A lecke kész. Ezúttal kész. Nincs más hátra. Meg kell tenni. Fel kell tenni. Legyen ami lesz. Minden erejét latba vetve tette fel a kérdést:
- Egymásban bíznak tehát, vagy abban, hogy nem fog történni semmi? - szavai hatalmas mélységet kaptak. Hangjától megremegtek a falak, a száz éves zöld szövettapéta arany mintáján apró repedések jelentek meg, összekoccantak a kávéscsészék a szárítóban, pár centivel odébb csúszott a szomszédos asztal szélén ottfelejtett napilap és leesve szétnyílott a padlón. Az Akácfában megszeppent csend lett, mindenkibe belefagyott a szó.
Az idegen felállt, lassan körbenézett, majd megszólalt:
- Maguk szerint hogyan van ez? - kérdezte cinkosan. Az emberek válasz helyett azonnal sürgős beszélgetésbe kezdtek. Ki a mandzsettagombjáról, ki a kalapszerzés nehézségeiről, ki a tegnapi esőről. Egyeseknek közben egy ezüst szamovár jutott eszébe, míg mások egy fekete párt láttak avarban elsuhanni... egyszóval újra megélénkült a beszélgetés, így a feltett kérdés hamar feledésbe merült. Az öreg Béla megkönnyebbülve tette le a csillogósra törölt poharat a helyére.
- És maga mit gondol? - kérdezte a Másoló az idegentől, kissé eltakarva kezével az arcát.
- Azt gondolom, hogy jó a kérdés. És azt gondolom, hogy maga már tudja a választ! - azzal kezébe vette a botját, amin az iguána fej összevonta szemöldökét. Hirtelen édes-hideg pára borította el a másoló arcát, amely orrán, fülén és szemén keresztül elméjébe hatolt, és megtöltve azt elmosott mindent.

*
A fiatal fiú kezében egyszerre megállt az addig töretlenül száguldó ceruza, és felnézett. Látta, ahogyan egy idegen kéz ír a sajátja helyett. Látta, ahogyan a másik arca piros, véres, és ahogyan szája aprókat rándul, ahogyan apránként nyeli az édes vért. Érezte hogy nagyokat ver a szíve, és érezte, ahogyan egész bensője remeg. Látta, ahogyan apja a másik szobából az ajtórésen át figyeli, és ahogyan emez félelemmel kacsingat az ajtó irányába. Látta, ahogyan a végét sercegő gyertya fénye a törött ceruza nyughatatlan árnyékát puhán az asztalra vetíti. Érezte, hogy ez nem ő.
Bízott. Most bízott csak igazán. Ez nem az a bizalom volt, ami miatt a fiút felkészületlenül éri az atyai pofon. Ez nem az a bizalom volt, amely eltűri a bántást a változatlanság reményében. Ez annál sokkal mélyebb bizalom volt. Bizalom a világ pontos működésében, bizalom a végtelenül összetett egyensúly örökkévalóságában, és örökös ellenállásában. Bizalom az élni képes anyag bölcsességében. Bizalom önmagában.
Felállt, otthagyta az író fiút, amaz pedig tehetetlenül esett az asztalra. Meghalt. Látta, ahogyan apja a szomszéd szobából átsiet, és bizalma megroppan saját elveiben. Túl nagyot ütött? Mit tett? Mi lesz most ővele? Kiben bízhat, kinek mondhatja el? Hogy úszhatja meg? Egyszerre bízott a rendszerben, ami el fogja kapni, és bízott az eljövendő büntetésben, ami végül feloldozást adhat majd, de bízott az istenben, akivel meg tudja ezt beszélni, és bízott a gondolataiban, amelyek meg fogják nyugtatni, és amelyek segítenek eltüntetni a holttestet, majd megúszni az esetet. Bízott a feleségében, aki fél tőle annyira, hogy nem meri feljelenteni. Bízott magában, hogy el fogja tudni játszani az aggódó apát ha mégis megteszi. De legvégső soron: bízott a gonosz és nem tudatosan gyakorolt önismeretében, amivel felvértezve biztosan el tudja majd kerülni saját kínos kérdéseit, és válasz nélkül tudja hagyni a válaszokat egyre kiéhezettebben követelő szívét. Bízott mindebben. Tudta, hogy így volt eddig, és így lesz ezek után is, mert mindig így volt. Bízott a változatlanságban. Bármit feláldozott érte eddig. De hiszen most is csak ez történt!
- A dolgok nem változnak, mert úgy vannak jól, ahogyan most vannak. Mindig is így voltak. Milyen világ lenne az, amiben a dolgok változnának? Még csak az kéne! - dohogott magában, ahogyan kifelé rángatta a fiú testét a jeges novemberi éjszakába. - Még csak az kéne! Még csak az kéne! - mondta újra meg újra, mintegy megerősítve magát, és közben ütemre rángatva a testet. Felrángatta a kocsira, és egy ponyvát dobott rá. Gyorsan befogta a lovát, felült a bakra, és elhajtott a Duna felé. Hiába hajtott gyorsan, és egyre gyorsabban, feltörő gondolatait nem tudta elhagyni. Bizalma kezdett szertefoszlani, a változatlanság és általánosság merev biztonsága fölött a kivétel gonosz felhői gyülekeztek.
- Mégsem írható a mindennaposság számlájára az atyai pofontól elhalálozott gyerek holttestének Dunába dobása! - gondolta egyszerre, és a gondolatok eddig hidegen számított fonala megszakadt, majd összekuszálódott. Kiben bízhat most? Mi történt? Azt tette, amit vele is tett az apja, azt mondta, amit neki is mondtak. Mit csinált rosszul? Meghalt a fia. Ha a rendőrség megtudja, biztosan őt vonják ezért felelősségre. De miért ő a felelős, ha eddig is mindenki ezt csinálta? Miért vele esik meg ilyesmi?
Ahogyan ezek a gondolatok jártak a fejében megérkezett a parthoz. A gázlámpák sárga fényköréből kiérve megállt. Lekapta a ponyvát a tetemről, és a halott fia arcába bámult.
- Ez is a te hibát! Te szégyentelen! - üvöltött rá haragosan, és az arcába köpött. A fiú halott arcának szürke közönye leírhatatlan volt. - Ez is a te hibád! - ismételte meg újra kijelentését, ezúttal már normális hangerőn, majd még egyszer, már teljesen erőtlenül - A te hibád az egész.
Közben a lámpák sárga fényben láthatóvá vált, ahogyan arany levélként hullani kezdtek a hópelyhek. Egyre hidegebb lett. A parton jóval távolabb kivehető volt, ahogyan egy úri fogat érkezik, sietős mozdulatokkal kiszáll belőle egy estélyis nő, és az addigra odaérkező csónakba száll. A fogat ezután elviharzik. Ettől eltekintve csendes volt a part. Megragadta a fiút a lábánál, és lerántotta a kocsiról. A fiú feje hangosan csattant a macskakő fekete kockáján, és ütemesen vergődött, ahogyan egyre cibálta apja a Duna felé. A vízállás alacsony volt, a gát tetején pihent meg a test, eddig lehetett a lábánál fogva elhúzni. Innen már csak egy jól irányzott rúgás választotta el a jéghideg víztől, és a végleges eltűnéstől. Az apa megpihent egy pillanatig.
- Hálátlan kölyke! Rohadj meg te szemét! A te hibád! Dögölj meg! - üvöltötte, és ahogyan elöntöte végre a segítségére siető harag, nagy erővel rúgta oldalba a halott fiú testét, az pedig engedelmesen gurult le a gát köves oldalán és felriasztva a parti kövek között alvó kacsákat, sekély csobbanással érkezett a vízbe. A felriasztott kacsák méltatlankodó hápogással belerepültek az éjszakába. A merev test fennakadt a köveken, nem merült el. Az apa tajtékzott dühében.
- Hálátlan rohadék! Még ilyenkor is csak a kifogást keresed! Dögöljél meg! - ordította, közben rézsút ereszekedni kezdett a gát oldalán. Lentre alig jutottak el a gázlámpa gyenge sugarai, ezért ahogy leért, lábszárközépig elmerült a jeges vízben. Szitkozódott, káromkodott, és a fiát átkozta, közben keze ügyébe került vastag ággal próbálta a testet valahogy a víz sodrába piszkálni.
- Hát így bízzon benned az ember? Örökké kérdéseid vannak! Mindig csak kérdezel! Hálátlan kölyke! Ezért etettelek? Ezért itattalak! Süllyedj már el végre! - gonosz szavainak ütemére mozgatta az ágat. De a test csak nehezen akart beljebb menni, a víz pedig egyre jegesebb volt. Hallotta, ahogyan a lova prüszköl a gát tetején, és türelmetlenül kapar patájával a macskakövön. Hallotta, ahogyan a parton távolabb a csónak visszatér. Látta, ahogyan kiszáll belőle az előbbi nő, és egy frakkot viselő úr, aki udvariasan esernyőt nyit a nő fölé a hóesésben. Egyre dühödtebben nyomkodta a testet, amelybe végül lassan belefogódzott a víz, és egyre beljebb húzta a sötét éjszakába. Lökött rajta egy utolsót, majd miután megbizonyosodott, hogy elúszott a tetem, utána dobta a karót is a fekete vízbe, és elindult fölfelé a gátoldalon.
Kocsiját ugyanott találta. A véres ponyvát összetekerte és berakta a bak alá. Felült majd elindult. Lassan ment, követve a parti utat, de megpróbálva elkerülni a parton álló nőt és férfit. Azok viszont észrevették, és heves gesztusokkal igyekeztek odahívni. Az apa bérkocsis volt. Jobbnak látta elkerülni a feltűnést, úgyhogy a pár felé vette az irányt. Az úr szólította meg:
- Jó estét! Vigyen minket az Oktogonhoz. Kérem vegye úgy, hogy nem találkoztunk - mondta, és kétszáz pengőt nyújtott a kocsis felé. - Az apa szíve reszketett a gonoszságban, de elfogadta az összeget.
- Természetesen. Szálljanak be. - válaszolta. Csattant az ostor, és a bizalmat a világ végtelen gonoszságában elvitte a kocsi, amely puhán suhant a frissen lehullt fehér szőnyegen, hogy végül örökre elnyelje a pesti éjszaka. A parton csak a gázlámpák sárga fényében játszó arany hópelyhek maradtak.

*

Az Akácfa hajnalban végül kiürült, a székek rendben sorakoztak az asztalokon, a padló még száradt a felmosás után. Az iguána fejes bot álmosan nézett gazdájára, aki a friss nyári hajnalon keresztül igyekezett a Dunapart felé. A városban hazafelé igyekező párok és társasságok váltották egymást színtelen változatosságban, de a part üres volt. Az Idegen leült egy padra, és kinyújtóztatta lábait. Az iguána fej álmosságában hol egyik, hol másik szemét nyitotta ki, de legnagyobb erőfeszítései ellenére sem tudta mindkettőt nyitva tartani. Hirtelen felélénkült a szél, és egy viseltes, szakadozott papírt vágott az iguana fejhez.
- Nahát! Megtaláltad végül - mondta neki az idegen. Óvatosan lefejtette a papírt a fejről, kezébe vette, és olvasni kezdte:
"Vegyünk egy országot... illetve legyen egy ország. Pontosabban van egy ország! Ebben az országban emberek laknak, akik bíznak egymásban. Bíznak egymás változatlanságában. Terveket készítenek egymás változatlanságára alapozva. Gonosz terveket, amelyekből következmény nélküli tettek lesznek. De hiszen mindig is így volt. Bármi lehetett a tett, ha nem változott tőle semmi. Bármi van, egy jó tervvel illeszthető a változatlanságba. Bármi lesz, nem változtathat, hiszen felfedné az előző kettőt. Én is hibáztam, és én is el akarom kerülni a következményeket. Most már eleget hibáztam, és elég követkzeményt kerültem el, tehát már érdekem bízni a változatlanságban. Ezért együtt bízunk a változatlanságban, azaz bízunk egymásban."

A fiú örömmel vette észre, hogy kedvenc ceruzája nem sérült a pofontól. Lehajolt, felvette, és innentől könnyedén vetette papírra  a fenti sorait. Tudta, hogy nincs veszíteni valója. Megértette, hogy őrá nézve nem veszélyes a változás, mert ő már bízik benne.

Teljes bejegyzés >>

Panni és a galamb ( 1 / ? rész )

Könnyedén elengedni az ágat, majd odébb rebbenni egy közeli bokorra.... aztán onnan is tovább. Egy kislány. Nyolc éves forma szép kislány, aki hatalmas nevető szemeivel épp egy galambot néz, aki a közeli bokor tetején áll. Kedves arcú fehér galamb, kecsesen egyensúlyozik a tömött zöld bokor tetején. A kislányt figyeli. Gurgulázó hangot hallat, olyat, mintha táncba hívná a kislányt, és ehhez valamiféle ritmusos fejmozgást is mímel. A kislánynak tetszik a játék, és utánozni kezdi az állat mozgását fejének ritmikus fel-le mozgatásával. A galamb erre még jobban ütemre kap, és jobbra-balra kicsiket lépked az ágon. Így tesz a kislány is, és már nevet is, fekete haja csak úgy lobog, arca pedig egészségesen kipirul a mozgásban. A galamb végül megáll, és figyeli a kislányt, ahogyan egy megbocsátó felnőtt figyeli a gyerekek játékát. Gurgulázik még egyet, és hirtelen elrepül. A kislány szeméve egy darabig követi a repülését, majd ugrálni kezd, mintha csak utána próbálna repülni a budapesti épületek megfejthetetlen kémény-erdejébe.
- Ne ugrálj Panni! - szól rá anyukája, aki a kezét fogja ahogyan állnak a Lehel piacon. Panni épp sorban áll Anyukájával, aki pont most jutott hozzá jó áron egy adag befőzni való sárgabarackhoz, melyet télire tervez eltenni Panni nagymamájával együtt, aki szintén itt áll a piacon, kicsit távolabb Panniéktól, és egy régi ismerősével beszélget. Panni befejezi az ugrálást, és megkérdezi az anyukáját, hogy látta e Dávidot.
- Dávidot? Milyen Dávidot? - kérdezte Pannitól, és közben elfogadta a visszajárót a barackokért fizetett összegből.
- Aki itt volt az előbb. - mondta Panni, és közben furán tekergőzni kezdett a bal lábán.
- Osztálytársad?
- Igen. - válaszolta Panni, majd kicsit szomorúan hozzátette - Most repült el. Már nem jön vissza.
- És itt volt a piacon?
- Igen... és táncoltunk! - az anyuka kérdőn nézett körül, de a beszélgető nagymamán és pár áruson kívül senki nem lézengett a piacon. Mivel galambos jelenet természetesen elkerülte a figyelmét, nem tudta hova tenni gyermeke kijelentését. Végül betudta gyerekkori fantáziának, és egy rutinos anyukához illő válasz mellett döntött:
- Ne butáskodj! - csitította gyermekét - majd visszajön. Gyere, menjünk haza, csinálok neked lekváros kenyeret, és közben elkezdjük befőzni a barackot. Van kedved?
- Igen... - válaszolta vontatottan Panni, mintha csak még nem akarná lezárni a témát. De az otthon ismerős melegének és a lekváros kenyér édes illatának felidézése hamar pontot tesz a galambos ügy, és Dávid kérdésének a végére.

*

Könnyedén elengedni az ágat, majd odébb rebbenni egy közeli bokorra. Kis pihenő után fel, a nyírfa tetejére. Onnan körülnézni, látni, ahogyan álmos autók kanyarognak le az árpádhíd unalomig ismert lejáróján, és fordulnak rá a Váci út egykedvű aszfaltjára. Ősz van, az éles kontrasztok és meleg tónusok évszaka. Ilyenkor biztosan gyönyörű lehet a város fentről - gondolta Dávid, akit fél szemmel az ablaktörlő ütemes mozgása kötött le, ahogyan az autóban Apukájával az iskolája felé utazott.
- Szép odakint. Nagyon jó lenne repülni! - szögezte le végül. Apukája, aki a dugóban nyugtalanul tűrte a lépésben haladást hátradőlt az ülésben, és a kormánnyal ellentartva kissé belenyomta magát az székbe.
- Nemsokára mindenki repülő autókkal fog közlekedni. Ez is egy olyan dolog, amiért Te sokat tehetsz, mert nagyon okos vagy.
- Értem - mondta Dávid, és érezte, hogy apukája nem értette meg az érzéseit. Ehhez már hozzá volt szokva, úgyhogy ismét kimeredt az ablakon, hogy újra átadja magát a repülés, és a tér végtelen élményének. Gondolatban már régóta tudott repülni: fel, a szürke házfalak mentén, fel, honnan már tisztán kivehetők a sugárutak, a terek, a kerületek, aztán még feljebb, a felhők fölé, ahol már éles a napsütés, és még feljebb, oda, ahol már a föld látszik, és a nap, ahogyan bolygók halhatatlan nyugalmukban keringenek körülötte. Hatalmas, felfoghatatlanul nagy terek, és a mozdíthatatlan béke végtelen nyugalma járta be fiatal szívét. A fenséges pillanatot határozott fékezés törte meg. Zuhanás az iskolával, tanárokkal, jegyekkel és bizonyítványokkal terhelt érzésbe. Késés, beíratás, köppenyelhagyás, intő, rovás, bármi. Fentről ezek a dolgok, de ezen dolgok legeslegszigorúbb következménye is bagatell, láthatatlan és egyben jelentéktelen. Dávid számára a tanároknak ilyenformán semmilyen tekintélye nem volt, nem félt tőlük. A belső magasság meghódítása sérthetetlenné edzette lelkét.
A reggelből délelőtt lett, de a reggeli köd csak nem akart oszlani. Matek óra következett, ami a negyedik emeleten volt, ahol a komoly dolgok általában: a kémia labor, a fizika labor, és a számítógépek. A negyedik emeleten minden egy picivel világosabbnak tetszett, mint a többi emeleten. Az órán a Thalész tétel bizonyításának intim atmoszférájában egyszercsak felragyogott a nap. Az arany sugarak kitartóan fúrták magukat előre a vastag felhőzeten, hogy aztán végül átlyukasszák, és teljes erővel világítsák meg azt az egyetlen padot, ahol Dávid ült. A fiú elnyújtózott az arany fényben, és becsukta a szemeit. Elaludt. Gyönyörű színeket látott, fenséges színeket, amilyenek nincsenek is a színpalettán. Roppant zene is társult a színekhez, és táncba hívta Dávid gondolatait. A tánc lépései mechanikába, geometriába, aztán soha nem látott számokba fordultak át, és a mindenség kalapácsával kovácsolták a három élményt egyetlen mély megértéssé szívében. Álom volt, nagyon mély és nagyon gyönyörű álom. Dávid megtelt. Kinyitotta a szemeit újra, és látott. A színeket és a repülést nem vehette el tőle senki. Amit ott megkapott, az a Minden volt. A mindenség egy pillanatra őrá figyelt egyedül.
A pillanatból percek lettek, a percekből órák, az órák napokká lassultak, végül pihetollként hulló éveké nyúltak. Dávid ismét egyedül ült egy padban, és évtizedek távolából szemlélte az oktatás régen egyensúlyát vesztett nehézkes rendszerét. Látta, ahogyan a neonfény tizedmásodpercekre kialszik, majd unottan újra gyúl. Látta a dolgok folyását, és ciklikus végnélküliségét, és ezáltal a dolog teljes lehetetlenségét. Egy előadóban ült, ahonnan száműzték a napfényt a terem föld alá építésével. Világos volt ugyan, a neonok tették a dolgukat, ahogyan az előadók és a diákok is. Megszervezett, koreografált oktatási-színház volt ez: van, aki úgy csinál, mintha tudna. Ezt azok, akik úgy tettek, mintha tanítottak volna, egy vizsgának álcázott találkozón látszólag számon kérik, végül elfogadják. Eztán az így kikerült képzettségüket jól eljátszókat látszólag alkalmazzák. Ezt a bankok fedezetnek elfogadják, és úgy tesznek, mintha pénzt adnának...
A neon nyomatékosan pislantott Dávidra, aki ettől rábébredt, hogy figyelnie kell: épp valami nagyon fontosan mondanak. Úgy mondják, mintha fontosabbak lennének a színek és a csak érezhető számoknál. Az oktatás-színházban viszont félelmetesen hitelesen játssza el ezt mindenki, így Dávidot egy pillanatra átjárta a kétely és az undor: talán sok évvel ezelőtt más irányt is vehetett volna az élete.
- Mi lenne más most? Hol lennék?- kérdezte magától, de azok a sokkal fontosabb dolgok a másodperc tört része alatt végeztek a csírázó kíváncsisággal.

*

Könnyedén elengedni az ágat, majd odébb rebbenni egy közeli bokorra a hatalmas kertben. A barnára pácolt fákból ácsolt, oldalról nyitott tetőszerkezetbe berepülni. Körülötte lányok és fiúk vegyesen. Fiatalok, nagyon fiatalok. Mindenhol fák, bokrok és virágos növények. Az egyik négy éves forma fiú sündisznót talált az avarban, melyet most sok elhervadt levélbe bebundázva tud csak a kezében tartani, és odamutatni az ovodavezetőnek ovistársai sűrű koszorújában. Ősz van, határozott sárgás-barna kontrasztok mindenhol. A tetőszerkezet alatt eközben két lány és egy fiú bujkál, csurig telve ártatlan izgalommal. Alaposan megnézik egymást, hogy aztán különbségeket és hasonlóságokat találjanak, talán az életben utoljára igazán őszintén.
- És ez itt? - kérdezte a fiú, majd óvatosan a lányhoz ért.
- Hihihihi - nevetett fel a hosszú haját kibontva hordó lány, és önkéntelenül összeszorította a combjait. - Csikis! - mondta végül. Elhallgattak egy pillanatra. A barátnője viszont újra nevetett, és ő is kipróbálta. Neki is csikis volt. Együtt nevettek hárman még egy darabig, aztán együtt is felejtettek. Közös őszinte pillanatuknak a tetőszerkezet barna fáján ücsörgő galamb maradt az egyetlen tanúja.

*

Könnyedén elengedni az ágat, majd odébb rebbenni egy közeli bokorra... A tízes éveinek elején járó fiúcska érdeklődéssel követte egy galamb röptét az iskolaudvaron. Sokadjára érkezett el a március 15.-ei iskolai ünnep. A fiú szája nemrégen először ért egy lány szájához, és forrt össze vele az intimitás még romlatlan csókjában. Szíve meg volt telve, száján még mindig érezte az első csók édes ízét. Mindenben a szerelmet fedezte fel, még egy galamb mindennapos repülése kapcsán is elementáris erővel tört rá az érzés. Az érzés, hogy szeret, hogy szerelmes valakibe! Mindenféle elképzelhetetlen színek és soha nem látott szépségű képek jártak szemei előtt, érzéseiben mégis a sötétbarna szín kapcsolódott legnagyobb súllyal a csókhoz. Dávidot betöltötte az érzés, és ő élvezettel adta át magát neki újra és újra. Panni! Tudta, hogy Panni neki a minden és hogy őhozzá képest a száz évvel ezelőtt történt harc a jelentéktelenségig töpörödik össze, ahogyan az ünnepélyre kötelezővé tett öltözet teljes hiánya is. Dávid a harmadik emelet vécéjének ablakából figyelte a lenti téren zajló ünnepséget.
- Legalább nem kell a tűző napon állnom. - gondolta, és részéről ezzel a büntetés feldolgozása el is volt rendezve. Az egyetlen, ami komolyan bosszantotta az volt, hogy nem állhatott ott lent Panni mellett, nem foghatta titokban a kezét. Egy darabig még gyönyörködött a galamb repülésében, aztán feljebb vette a tekintetét, és végigmérte az ünnepségnek helyt adó téret. Szeme végül a másik oldalról határoló fehér tűzfalon állapodott meg. Hatalmas fehérre meszelt felület, amin számos helyen kivehető volt az épület szerkezete. Ablakok kizárólag a közepén voltak rajta, egymás alatt szigorú oszlopban. Biztosan WC ablakok lesznek - állapította meg Dávid, mert náluk otthon a wc-ben valóban egy fura kis katlanba nyíló ablak volt. Egy olyan helyre nyílt, ahol mindig sötét volt, de ahonnan mindig fura szagú, hideg és mélységesen néma levegő áramlott be. Kicsit mindig megborzongott tőle. Ez is ilyen lehetett, csak amikor elbontották azt a házat, amely helyén most az iskolaudvar található bizonyára megszűnt a szűk kürtőt kialakító többi fal. Még feljebb vitte tekintetét, és látta ahogyan a négy emeletes iskola tetején túl kémények és antennák kényelmesen nyújtóznak az ég felé végtelen változatosságban. Még feljebb a távolban bárányfelhők gabalyodtak egymásba és játszottak fogócskát a nap sugaraival, hol beárnyékolva, hol megvilágítva az ünnepséget. A bárányfelhők játékának ritmusára nyitották és csukták napernyőiket az idősebb tanárok. Annyira el voltak foglalva a kis nebulók életét behatároló szabályok kigondolásával és tökéletesítésével, hogy fel sem tűnt nekik ők maguk micsoda hatalmas törvényeknek engedelmeskednek vakon. A felhők fölött a végtelen kék ég terpeszkedett kényelmesen és milliárdnyi év roppant önbizalmával kacsintott a kis álmodozó Dávidra.
- Gyere! - súgta neki az ég. Kedves, és fiatal hangja volt, a milliárdos korhoz képest legalábbis meglepően fiatal. Dávid ritkás szakállt képzelt a hanghoz, és egy elismerő komoly mosolyt. - Gyere! - súgta neki újra. Hangjában nem volt sem parancsolás, sem csalogatás, csak végtelen ismeret és szeretet. Dávid nem csodálkozott el, hallotta már az eget korábban is, ahogyan meghallgatta a Holdat és a Napot is. Mindegyik mást mondott neki, de mindegyik ugyanazzal a végtelen szeretettel és melegséggel beszélt vele, amit minden lény félelem nélkül be mer fogadni. Egyszer megpróbált válaszolni, kimondott szavai azonban erőtlenül verődtek vissza a szoba falairól, mert nem abban a térben keletkeztek, hol ő az Ég és a Hold hangját hallja. Szívében ekkor értette meg, hogy a figyelmét kell a mindenség válaszainak befogadásához szükséges mélységűre növelnie, nem pedig örökké feleselni. Dávid azóta figyel, és egyre erősebben képes figyelni.
Csodálkozással töltötte el azonban az ég suttogása. Gyere! - ez visszhangzott benne. Gyere! - mondta magának újra. Kinézett az égre, az azonban ezúttal néma maradt. Nézte az ünnepélyt alant, és egyre jobban érezte, hogy mennie kell. Felülről kivehető volt, ahogyan a pedagógusok rendben bonyolítják a rendezvényt, látható volt a lentről spontán ötletnek tűnő akció szervezettsége. A tornatanárnő előveszi az új, tavaszra állami pénzből kapott labdákat, az igazgató leveszi a drága zakót, és szól a mellette álló politikusnak, aki szintén így tesz. A két férfi ezután összenéz az egyik őszes hajú osztályfőnökkel, aki némán bólint. A színpadon közben egy tehetséges ifjú Petőfi szavalja bőszen a talpramagyart, körülötte sok kis forradalmár ül a negyedik C-ből. Szülők csöppennek el gyermekük istenadta tehetségén, minden szem az ifjú Petőfire szegeződik. Nagymamák könnyezik meg a soha nem látott szépségű jelenetet, Dávid emlékezete szerint immáron hetedszer. Az évfolyamfőnök közben lehajol egy vadóc szőke kislányhoz, és a fülbe súg valamit. A kislány kuncogva elszalad hátra, az ötödikesekhez. Kisvártatva az ötödik A osztály népszerű fiúi lassan megközelítik a szervezett módon ottfelejtett labdákat. A tornatanár - bár messzebb áll a labdáktól, és minden erejét a sokadik Petőfi-reinkarnációra helyezi, közben látványosan beszélget egy mellette álló szülővel, és az otthagyott labdák felé se hederít - jelent némi hezitálást a fiúkáknak, de a vadóc szőke lány kitartó unszolására végül lábujjhegyen gyorsan odaszaladnak, és mind elcsennek egy-egy labdát, majd gyorsan visszaosonnak a helyükre, a színpad bal oldalához. Nemsokára ők fognak ugyanis sorfalat állni. Petőfi közben megnyerte a forradalmat, így hát a negyedikesek elhagyták, az ötödikesek pedig elfoglalták a színpadot, széles félkörben felállva a szószék mögött. Nehezen elfojtott kuncogást fogadta az emelvényre fellépő igazgatót és a politikust ahogyan elhaladt a csinos ünneplőbe öltözött sorfal előtt. Az igazgató beszélni kezdett:
- Kedves Szülők, kedves Kollégák, kedves Iskolások! Örömmel és köszönettel adom át a szót az itt megjelent párt titkárúrnak, aki sokat segített az iskolánk tornafelszerelésének megújításában. Kérem fogadják nagy tapssal és ... - mondatát nem tudta befejezni, mert a fiúk jól megdobálták az új labdákkal. A közönség nevetett, az igazgató és a politikus atyaian mosolygott a gyerekekre, akik úsztak saját bátorságuk büszkeségében. Az osztályfőnök elismerően bólintott a vadóc szőke lány felé, és titkos győzelmükben összemosolyogtak a testnevelés tanárral. A politikus és az igazgató közben látványosan megbocsátott az ötletes diákcsínyért, majd bajszuk alatt somolyogva fogadták a szülőktől érkező néma elismerést. Dávid volt az egyetlen, aki jól látta, ahogyan egy galamb megközelíti a széket ahol korábban az igazgató és a politikus ült, és ahová a drága zakókat félretették a színpadra állás előtt, majd szinte szándékosan célozva a levegőből egy jó adagot ürít a drága ruhadarabokra.

*

Könnyedén elengedni az ágat, majd odébb rebbenni egy közeli bokorra... A meztelen férfi néma természetességgel lépett le a trolibuszról a megállóba. Megnézte a galambot, és látta, ahogyan az felismeri őt. Kinyitotta az addig ökölbe zárt tenyerét, és a benne tartott szotyolával kínálta az állatot. Az habozás nélkül átugrott az alkarjára és falatozni kezdett. Állt a meztelen férfi, kezén egy galambbal, és körülöttük tombolt a tágas nyári délelőtt. A megállóban két idős ember beszélgetett, de most abbahagyták a beszédet, és a harmincas éveinek elején járó meztelen férfit nézték dermedten. Próbáltak rá oly módon nézni, hogy az elszégyellje magát, de amaz rájuk se hederített. Állt a bokor mellett, élvezte az erős napsütést, és etette a galambot. Végül a két ember feladva láthatóan hasztalan küzdelmét visszafordult, és folyatta beszélgetését. Mikor a galambos ember szotyolája elfogyott, a galamb elrepült, ő pedig kényelmes léptekkel elindult az utcán. Fák, kávézók, padon ülő emberek, buszmegállók és egy könyvesbolt övezte útját, ahogyan lógós gimnazista lányok, fiatal anyukák, szenilis bácsik, kéregetők és üzletemberek között haladt előre. A könyvesbolt előtt egy törékeny nő állt, előtte babakocsiban egy kislány. Várta, hogy kislánya nyugodt álomba szenderüljön közben a kirakatban lévő könyveket tanulmányozta. A meztelen férfi mögé lépett, és alig érezhetően megérintette a derekát. A nő összerezzent, de ahogy megfordult arcáról eltűnt az ijedtség. Soha nem látta még az arcot, amit látott, de már nagyon régen ismerte.
- Tudtam, hogy ma találkozni fogunk. - mondta. Nem lepődött meg a férfi öltözékén, nem is volt teljesen biztos abban, hogy mindenki látja, amit most ő lát. Aztán mindketten hallgattak, és nézték egymást. Megteltek időtlenséggel, és körülöttük megállt a város. Levegőben maradt a busz kereke alól kivágódó kavics, a leejtett, de földet még nem ért kávé, a kisfiú lábai, ahogyan szaladt a kávé gazdájának könyöke alatt a húgát üldözve, akinél a kedvenc kisautója volt. Az útmosó autó fúvókájából kiindult vízsugár még nem érte el a pirosnál kolduló hajléktalan nadrágját, aki azért még nem is állt neki fennhangon káromkodni. A káromkodást még nem meghalló autós még nem szállt ki, hogy idegességének levezetése céljából megverje a csövest, mert még tartott az a a telefonhívás, amiből még nem derült ki, hogy megcsalta a felesége. A rossz arcú fiatal suhanc még hátradőlve ült a padon, ahová a zuhanásban lévő kávé még nem landolt, és ahonnan ő ezért még nem pattant fel, hogy aztán megpillantson egy őrizetlenül hagyott drága autót, amelynek tulajdonosa éppen egy csövest rugdos a földön. Az ellopott autó még gazdája tulajdona volt, még csak nem is sejti, hogy ellopása után kisvártatva bele fog szaladni egy diplomata autókból álló karavánba, ahogyan az Arab Emirátusokból ideérkezett fiatal trónörökös sem tudta, hogy ez a mai az utolsó napja, minta hogyan apjának sem lehetett fogalma arról, hogy a fia halálhíre egy fontos nemzetközi konferencián fogja érni, és annyira meg fogja rázni, hogy végtelen fájdalmában félreérthető geszt tesz majd, ami miatt a Kínai kormány végül beáll az amerikai háborús tervek mögé, és legvégül az egész totális támadást idéz elő a távol keleten, amely aztán totális háborúba fullad. A piros gomb tehát ekkor még biztos messzeségben hever a hatalmas újjaktól.
- Későn jöttél. - mondta a Nő a meztelen Férfinak.
- Ez az utolsó pillanat. - válaszolta a Férfi.
- Az utolsó pillanat, ami végtelen hosszú. - pontosította a Nő, és közelebb húzódott a férfihez, és így álltak egy darabig.
- Akarom! - mondta a Nő nagyon komoly hangon, amiben a teljes lénye benne volt. Körülöttük kinyílt a végtelen és fényes burokban hagyták, hogy közeledjen feléjük az események sötét horizontja, amely nem tudja elérni őket, nem maradtak ugyanis kérdések. A tér egy bizonyos szegletét a megbocsátás, elfogadás és isteni szeretet teljessége tölti be a megállt időben. Összeölelkezett a két ember, ölelésük soha nem ért végett, a kávé egy másik időben ér földet.

*

Teljes bejegyzés >>

Ezek után nekem senki ne nyavajogjon!

Teljes bejegyzés >>