Once upon at the edge of a Black Star | Part 1

Első rész: Az akadozó idő

A bolygó méretű űrhajó, amely korábban a világegyetem meghódítására indult, és az emberiség legelképesztőbb, legdrágább, és legmerészebb vállalkozásaként híresült el, a saját naplója szerint több, mint húsz éve elveszítette minden kapcsolatát a külvilággal. Az eredeti terv szerint el akartak jutni oda, ahova még más emberi lénynek nem sikerült: a lokális szuperhalmazon kívül eső egyik galaxisba. A tervezett útvonal az egyik legkisebb galaxis halmazok közötti üres téren vezetett keresztül, és nagyjából tizenöt évig tartott volna. Senki nem gondolta, hogy a hatalmas üres tér közepén, egy mára már teljesen eltűnt, de egykor hatalmas galaxis szupernagy tömegű fekete lyuka várja őket. Először úgy tűnt, hogy az égitest csak módosítani fogja a pályájukat, végül azonban befogta az űrhajót, és egy nagyon széles, de egyre szűkülő spirál pályán lassan elkezdte beszippantani.

A fénysebességet megközelítő sebességgel, mégis elképesztően lassan sodródott a hatalmas gravitációs erőtő alaposan megtépázott roncs a fekete lyuk körüli örvényben. Az egyre gyorsuló zuhanásban csillagok, bolygók, üstökösök, egy korábbi korban élt élőlények váltak láthatóvá, mintegy groteszk visszhangja a korábban gazdag csillagváros végső sikolyának, ahogyan zuhantak mind az elkerülhetetlen vég felé.
Az univerzum máshol megszeghetetlennek tűnő törvényi könnyedén olvadtak fel a felfoghatatlan tömeg közelében, és szinte játékosan alkottak újabb és újabb rendszereket önmagukból. A tér és az idő lassan, de percről percre elveszítette linearitását.
- Anya már megint meghalt. - mondta a három éves forma kislány a mellette álló, borostás férfinak. Amaz megvonta a vállát, és egykedvűen nyomkodta az automatikus élelmiszeradagoló gombját. - Nem számít. - Kivette két fehér pépet tartalmazó tányért, egyet maga, egyet pedig a kislány elé tett.
- Milyen ízű? - kérdezte újra a kislány.
- Egyél. - mondta a férfi anélkül, hogy a kislányra nézett volna. Tekintetét folymatosan az ablakra szögezte, illetve az ablakon túl fénylő úriási gömbre.
Az űrhajó gömb alakú volt. A legnagyobb helyet a közepén elhelyezkedő kihűlt csillag - egy barna törpe - foglalta el. Ez a csillag látta el energiával a teljes űrhajót, és minden bizonnyal ennek a gravitációja volt az, ami még mindig egyben tartotta a járművet. Hatalmas elektromágnesekkel tartották az űrhajó közepén, és ugyanezekkel az eszközökkel vonták el belőle a hajó működéshez szükséges energiát. A férfi mindig elámult azon, hogy az emberi leleményesség képes volt egy komplett csillagot energiaforrásnak felhasználni.
A baleset - amelyben a kislány anyja mindig meghal, - újra bekövetkezett. A csillag egyszerre felhevül, a mágneses fékek pedig nem bírják megnövekedett a terhelést, elengednek, és utat nyitnak a csillagból kilövellő forró anyagkitöréseknek, amelyek könnyedén égetik át a hajó burkolatát, amíg az egész hajótest olyan nem lesz, mint egy szita. A létfenntartó rendszerek végül összeomlanak, a hajótest egy ponton szétnyílik, és mindenki számára láthatóvá válik a feketelyuk addig láthatatlan torka, ahogyan a hajó csillagából  szivárogni kezd bele az aranyló anyag, és egy erős felvillanás után véglegesen megszűnik létezni. A folyamat egy darabig folytatódik, aztán hirtelen véget ér, és mindenki ugyanott van, ahol a csillag felizzása előtti pillanatban állt. Azok, akik meghaltak, nem vesznek észre semmit, ugyanúgy folytatják az életüket, mintha semmi nem történt volna. Akik nem haltak meg, azok számára akad egyet az idő, mintha valami rossz lemezen ugrana a tű, de ugyanabba a felizzás előtti pillanatba kerülnek vissza.
Az első ilyen baleset után sokáig senki nem mert beszélni róla. Akik túlélték, azt hitték, hogy csak képzelődnek a stressz miatt, akik meghaltak, azok pedig nem vettek észre az egészből semmit. Később, a harmadik-negyedik alkalommal már mindenki bátran osztotta meg az élményeit egymással, sőt: kifejezetten izgalmas témává vált erről beszélgetni. Mostanában a baleseteket már csak a számítógép számolja, pusztán a statisztika kedvéért, de igazából senkit nem érdekel.
Egy pár emberből álló csoport elkezdte konkrétan kihasználni az eseményt arra, hogy olyan dolgokat csináljanak, amelyek következményeivel nem akarnak szembenézni. A borostás férfi, Futlilie, a hajó korábbi kapitánya - feladva sokéves kemény tartását - megadta magát a végleges el-nem-pusztulásnak, és engedve vágyainak csatlakozott az egyik ilyen csoporthoz. Ebéd közben a szeme sarkából a csillagot kémlelte: arra volt kíváncsi, vajon mikor kezd a csillag újra vibrálni, és mikor kezdőik újra az Esemény...