2009. november 18., szerda

Dávid Ibolya for Prezident!

Share |
Tags: ,

1 megjegyzés:

  1. Krizbo2009. november 23. 0:39

    Tudósokról írták:
    „Most meghalsz, kedves barátom. És ez jó
    neked…” – suttogja egy hang a lemez elején.
    Majd kissé bizonytalan falsetto csendül fel,
    az is a halálról énekel, összesen 13 másodpercig.
    Aztán beindul a ritmusszekció:
    Endrei Dávid, basszus és Jeli Gergely, dob.
    Robbie Shakespeare és Sly Dunbar óta nem hallottam ilyen tökéletes együttmûködést dobos és basszusgitáros
    között. Sodró erejû, masszív, tömör, megbízható alap-lüktetést adnak, boldog lehet a szólista, aki
    ilyen erõs hang-falra támaszkodhat. Felsikolt drMáriás szaxofonja. Európa egyik legnagyobb
    szaxofon-művésze játszik. Kezében beszél a hangszer, beszámol, elemez, értékel – búcsúlevelet és
    kórbonctani jelentést hallok egyszerre. Végül maga a jó Doktor kezd kiabálni: „Basszál”, tanácsolja a
    halott páciensnek. A tanácsot a biztonság kedvéért a lemez végén megismétli. drMáriás nem elandalítani
    akarja hallgatóit, õ nem rock-himnuszokat, könnyen megjegyezhetõ pop-mantrákat ír, hanem posztmodern,
    hányaveti, fókuszálatlan, népmesei gyökerû, mikro-realista irodalmat ültet a funkra, hogy elidegenítsen
    bennünket a zenétõl is. Õ nem vacakol szójátékokkal, iróniával, nem igyekszik szellemes, humoros,
    többértelmû lenni. Ismeri a közönségét. Nem a bagzó tömegeknek, nem is az impotens szellemi elitnek,
    hanem a gépkorszak romjain tenyészõ véglényeknek játszik. Áttételek nélkül, direktben nyomja a reziduumot,
    mint ahogy a pongyolás szomszédasszonyok locsognak a régi bérház leszakadásra készülõ
    gangján. Olyan sommelier-hez hasonlítható, aki mûtrágyából erjesztett, kannás borral kínálja a drága
    étterem vendégeit. Egyél, igyál, basszál, szarjál, ez az ars-poétikája. Nem megtölteni akarja a disco-t,
    hanem kiüríteni, hogy a néptelen táncparketten konferenciázó õrzõ-védõk köpõversenyt rendezhessenek
    a tükörgömbre.
    A Tudósok összetéveszthetetlen stílusában minden számuk gyöngyszem, igazi kincs a gyökereihez hû
    maradt zenekar rajongói számára. Ezek a gyökerek az 1980-as évekbe, a new wave jazz korszakába
    nyúlnak vissza: az azóta globalizálódott East Village és SoHo galériáiba, James Chance és a DNA világába,
    egyetlen, fontos különbséggel: a new wave kontrollált õrülete helyett a legsötétebb Balkán középpont
    nélküli káoszát zúdítják ránk, ugyanazt az olajos merdét, amiben, amibõl vagyunk.

    VálaszTörlés

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)