Otthon

Hazaértem! Az Otthonomban vagyok! Fáradtan, kicsit betegen, kupiban, de itthon vagyok. Újra. Sül a rántotthús, a leves és a sültkrumpli már kész, a zöldség is megpárolódik lasan. Pár hónap híján 20 év telt el azóta, hogy utoljára otthon voltam, hogy utoljára volt otthonom. 1988. tavaszán történt, hogy egyik nap faterommal nem anyámhoz, hanem fater szeretőjéhez mentünk éjszakára. Talán ezzel kezdődött a hontalanság hosszú ideje. Ki a félkész családi fészekből, ki az akkori családból.

Azt a nyarat - ahogyan a korábbiakat is - a dédnagyanyámnál töltöttem, Zagyvarékason. Mikor visszajöttem, már állt a szeretőnél létrehozott, és nekem szánt sarok. Mivel apró lakásról van szó - 40 nm az egész - így velük egy szobában, egy sarokban kaptam helyet. Nem mondom: csábító egy sarok volt: egy emeletes ágy, készült a falhoz csavarozva, alatta nagyon ötletesen kinyitható íróasztal, polcok és fiókok. Nagyon elégedett voltam, az egész életemet átköltöztették oda. Aztán persze pokol lett a menyországból, ráadásul elkezdődött az iskola szeptemberben. Az Otthon Családdal és anyukával itt szűnt meg. Lett helyette saját zúg, család nélkül, és egy távoli apával. (néha láttam otthon is). De ami még fontosabb: itt találkoztam elöször számítógéppel, ami egy éltre szóló szerelem lett. Én - cirka 5 évesen! - segítettem faternak beállítani az egeret egy angol windows alá. Ügyes, mi? Aztán faternek kezdett bejött az autóbiznic, én meg átlag napi fél órát vártam rá az iskola előtt. Hiába volt jó kis saját sarkom, ha általában 6-ig voltam a napköziben. (2 metromegállóra, avagy 15 perc sétára otthonról). Elösször elvitték a 4 órásokat, aztán az 5 órásokat, végül maradtam én, és kb. 5-6 sorstársam: a legallja, a 6 órások! Fater rendszeresen fél 7-re érkezett. Így az otthonom technikailag élvezhetetlen volt. Egyébként azóta sem javult a helyzet. Simán leírhatom ezt ide, mivel úgysem fogja elolvasni. :) Hiába a szülői "értő figyelem", a gordon módszerből, ehhez kökemény időráfordításra van szükség, az idő pedig pénz, a pénz pedig nem játék. Szóval ez van.

Na, innen aztán az anyagi felemelkedés segített hozzá minket a Pismányi "ideiglenes" faházhoz, amely végül 6 évet állt. Ebben már saját szobám volt, amit igencsak szerettem. A családtól való hermetikus szeparáció végül két lépésben történt meg: a szobámban lévő állapotok miatt az addig nyitva tartott szobaajtómat a mostohám "csukta" rám (mellesleg olyan erővel, hogy pár dolog leesett és összetört). Tulajdonképpen örültem, ugyanis nagyjából abban az időben kezdett ébredezni a szexuális öntudatom, amihez nem árt egy kis magány. A második ilyen esemény az volt, amikor az ex-szerető-már-feleség mostoha kijelentette, hogy a nadrágzsebekből következetesen ki-nem-szedett cuccok miatt nem hajlandó többet mosni rám. Hát legyen: 14 éves korom óta tudok mosni, tehát 12 éve. Ezen tudásomat már átadtam pár korombeli embernek. Mégiscsak: előnyös a mostoha anya az agglegény életében. :)

Aztán megépült A Nagyház. Kőből van, napelem fűti (kizárólag napelem!), és van benne egy napsütéses kb. 35 nm-es (!) RAKTÁR helyiségem. Történt ugyanis, hogy a középiskola kezdete, és a költözés egy időbe esett. A 0.-os (ejtsd: nulladikos, mivel az AKG-ban ilyen is volt) szilveszteri bulit nálam tartottuk, és a család (értsd: a mostohám) ki volt akadva, hogy miért akarok egy félkész házba bulit szervezni... Miért baj ez? Legalább kevesebb dolgot tehetünk tönkre, nem? Visszatérve: a költözés során mindent bedobozoltam, azzal a határozott szándékkal, hogy újra elő fogom őket venni, ha készen van az új hely... csakhogy az új hely soha nem lett készen. A pismányi házban nekem volt szobám, de nem lettek bútoraim. Illetve voltak: lementem a pincébe, és az éj leple alatt összetákoltam magamnak mindent, ami kellett. Az előző házban sok ikeás polcrendszer, ezek maradéka volt a pincében, meg deszkák, kerekek, L-vasak, stb. Ezekből lett a pismányi szobám berendezése: akkor úgy gondoltam: ideiglenesen. Ideig-lenes. Ez a szó akkoriban azt jelentette: pár hónapig, tehát amíg NINCS VÉGLEGES. Később derült ki, hogy nem is lesz végleges. Fater akkori elképzelése, hogy együtt a nagy-család, és a pismányi apartman-szobában (saját fürdőszoba, konyha előkészítés, 2 szint...) majd jól elleszünk szívem választottjával hamar megbukott. Olyannyira, hogy a család deportált engem egyetem címszó alatt Debrecenbe. Egészen konkrétan így hangzott a "beszélgetés":

- Hova akarsz menni egyetemre? Van Szeged, Pécs és Debrecen.

- Őőő... Budapest?

-Az *nem lenne jó*.

Végül Debrecen lett, de igazából mindegy volt, csak az akkor még nem létező google earth legalább száz kilóméteres nagyságrendben állapítsa meg a távolságot. Úgyhogy a már bedobozolt cuccok egy kissebb részhalmaza ismét dobozokba került, hogy velem együtt leutazzon a távoli és ismeretlen Debrecenbe. (kín nagybetűvel írni a nevét). Aztán ott a dobozok félig-meddig kicsomagolásra kerültek, de az első albérletemből való távozás során ismét mindent be kellett dobozolni, a másik albérletben pedig már ki sem csomagoltam. Nem érte volna meg. Ez volt a se otthon, se család időszaka. Egy hosszú őszi séta után arra jutottam, hogy semmi értelme ezt a debrecen dolgot erőltetni, és vissza kell jönni Budapestre. Fater egyértelművé tette, hogy az debreceni vonatjegy "csakoda" és "egyútra" szólt, úgyhogy haza nem mehetek, de a cuccaimat hazavihetem. Így is történt. Ekkor vált lakott raktárhelyiségből lakatlan raktárhelyiséggé a pismányi szobám.

Végül az exbarátnőm borzasztóan drága családjánál kötöttem ki, akik kérdések, feltételek és pénz nélkül azonnal befogadatak. Közben elkezdtem dolgozni, és lassan rendeződtek az anyagi dolgok. Ekkor lett újra Családom, és részben otthonom. Azért részben, mert közben az összes gyökerem, az összes cuccom pismányban maradt, alaposan bedobozolva és felcímkézve. Ez volt a rántotthúsok ideje. Ekkor még nem voltunk komolyan eleresztve, de már lett ultragyors kábeles internetünk, és éjjel-nappal toltuk a WinMX-et. És ekkor lett meg az azóta is elnyűhetetlen és elavulhatatlan ZEUS nevű első laptopom. A hely azonban nagyon kevés volt, és az exbarátnőmmel azt tervezgettük, hogy albérletbe költözünk.

Fateromnak persze akadt egyből vagy ezer sokkal jobb ötlete, többek közt az, hogy vegyünk lakást. A vége az lett, hogy vett ő egy lakást "befektetési céllal", ahova elvitt minket. Felújította a saját ízlése szerint (ungarische-mediterránum), ami nekünk speciel nem tetszett, és ezt a tudtára is adtuk. Erre megsértődött. Valószínűleg nekem szánta a kecót, de akkor miért tálalta ezt "befektetési céllal" vásárolt ingatlannak? A vége az lett, hogy a munkánkért cserébe lakhatunk ott. A lakás azonban üres volt, nem volt benne például olyan apróság, hogy konyha. Nosza: másfél millió forintért berendeztük, ebből kb. fél milliót nyomott csak a konyha. Inox gépek, tömörfa munkalap: nem apróztuk a dolgot, úgy rendeztük be, mintha magunknak csinálnánk. A megállapodás szerint ugyanis a befektetett dolgok értékét visszakapjuk, ha esetleg el kellene adni a lakást. Ide is áthurcoltuk a dolgainkat, de én már tapasztalatból nem pakoltam ki a dobozokat, csak részben. A sejtésem be is igazolódott: nagyjából másfél évvel később fater beállított egy pár vevővel. A lakás eladásra került a fejünk fölül. Az összes cucc ismét dobozokba került, és bútorral, mindennel együtt utaztak újra a raktárba. (értsd: pismány). Gondolom nem szükséges megemlítenem, hogy a befektetett pénzt nem kaptam vissza azóta sem. Az ezt firtató kérdésekre az lett a mondás, hogy "tekintsem úgy, mintha lelaktuk volna". Mondjam, hogy a jó büdös kurva anyját ez nem volt szép, vagy odaképzelitek? Mindegy. A sors tökéletesen kárpótolt, nem fogok azon a koszos félmillió forinton lovagolni. Viszont a leckét megtanultam: az ember leginkább a családjában nem bízhat meg. Főleg üzletileg. Mindent le kell írni, de úgy, mintha másnap mennénk a bíróságra. (ezt a főnököm mondja mindig, és tökéletesen helyes megfogalmazás)

*

Innentől a dolog hosszú és unalmas. Albérletek, összeveszések-szétköltözések, kibékülések-összeköltözések váltják egymást kusza rendszertelenségben. A cuccok közben dobozban. Ismét ott tartunk, ahol korábban: se család, se otthon. Aztán végül ismét az ex-barátnőm családjánál kötünk ki, újrakezdés, tiszta lap. Kicsit átalakítottuk az ottani szobáját: új szekrény, parányi íróasztal nekem, polcsor, és hihetetlenül kevés szabad hely. Így telt el hirtelen 2 egész év. Ismét felébredt az elhatározás az albérletbe költözésre. Meg is lett az albérlet: apró, de szentendrei, és a főtéren(!) van. A szerződés aláírása után kb. 5 nappal derült ki, hogy az ex-barátnőm apukája végre megkapta azt a pénzt, amiről már lasan mindenki azt hitte, hogy sosem fogja megkapni. És ő - ellentétben az én faterommal - a lányának vett lakást, amit az ő nevére is íratott, és tökéletesen rábízta a lányra. Ez előtt sztem le a kalappal: így kell(ene) működie a Szülő intézményének!

Ekkorra azonban már biztos voltam abban, hogy nem bírok tovább élni saját otthon, saját tér, és a saját gyökereim nélkül. Muszáj a saját életemet élnem. Talán az a momentum tette be a kiskaput - és most szigorúan az otthonkeresés szemszögéből nézve, - amikor az új lakásban kerestük a helyet az íróasztalomnak, de az exbarátnőm minden létező helyre azt mondta, hogy nem jó. Itt vált világossá, hogy nekem megint nem lesz otthonom. Így aztán egészen biztos lettem abban, hogy nekem kell megteremtenem a saját otthonomat, és a saját családomat.

Első lépésben kellett találni egy olyan helyet, ahova beférek. Én, és minden, ami fontos számomra, tehát az összes létező álmom, hobbim, tárgyam és cselekményem. Ami kellően messze van minden más embertől (elég hangosan élek), de emellett kellően a cselekmény epicentrumában helyezkedik el. És mit hoz az élet: felmegyek az internetre, és az ELSŐ hely, amit találok megfelel. Izgatottan hívom a számot: igen megvan. Igen: szentendre. Igen: megnézhetem. Aztán kiderül, hogy tökéletesen véletlenül került fel a netre a hírdetés, igazából ismerősöknek akarták kiadni. Aztán kiderül, hogy versenyben van még egy 4 tagú család. De végül az engem választanak, és pont úgy alakul, hogy van miből lettenni a kaukciót, és minden tökéletesen összejön. Mi ez, ha nem a Sors?

Aztán eltelt  egy olyan nyár,  amire végre érdemes emlékezni.  Erről talán egy külön posztban fogok írni. Nem fordítottam túl nagy figyelmet a helyemre, idehoztam ami épp szükséges volt. Tudtam, hogy a nyár a tombolásról fog szólni, az addig visszafolytott dolgok kieresztéséről. A helyhiány és biztonsági okok miatt befagyasztott vágyak és érzések kiolvasztásáról. Az olvasztáshoz pedig tűz kell, lobogás... (meg mostmár tudom, hogy a dobolás is sokat segíthet, főleg, ha 50.000 wattal dobolnak). Kiolvadtak a dolgok, és tudtam, hogy ősszel úgyis mindig visszahúzódó vagyok, és majd ősszel fogok pakolni. Pár napja sikerült elkezdeni, és mostmár egész otthonos a hely. Összeraktam az íróasztalt és a könyvespolcot. Elrendeztem a bútorokat, és elkezdtem az otthonná formálást. Ma volt az első komoly főzésem, ennek az eredményével dekoráltam a posztot. Húsleves daragaluska gombóccal (ez ugyan porból, de egész ehető), főételként pedig rántott csirkecomb párolt vegyeszöldséggel és hasábburgonyával. Én paníroztam, én sütöttem. És egy óra alatt megvolt, ami kifejezetten jó eredmény nálam, a pöcsölés koronázatlan királyánál. Jóllaktam. Mostmár minden elpakolva, a mosogatórongy is egykedvűen szárad a csapon. Bírtokba vettem a konyhát, és ezáltal bírtokba vettem emésztőrendszeremet is, tehát az egyik legmélyebb gyökeremet.

Négy hónap telt el azóta, hogy ideköltöztem, és most itt ülök a dobozaimmal. Ugyan még távolról sincs minden itt, de bőven van hely lent, a tetőterek pedig tök üresek. Mindent ide tudok hozni, és mindent ki is tudok csomagolni. Egy fura nyugalom vett erőt rajtam.

Ahogyan  megfigyelek itt apró részleteket: a fürdőszobában a csempék illesztését, a konyhabútor sarkát, a hálóban a telihold fehér fényét ahogyan csurig tölti a háló szobát, a széles íróasztalom és a mellette álló könyvespolc együttesét; egyre inkább  az az érzés vesz erőt rajtam, hogy ezt én már mind ismerem. Mindegyiket láttam. Jobban belegondoltam, és eszembe jutottak azok az álomképek, amikor ezeket a dolgokat láttam. Egy mély és nyugodt érzés: végre szinkron van. Az életem szinkronban van a vágyaimmal és velem. Itthon vagyok. Újra itthon. 20 év telt el.