Jövőálló | Future Proof #1

"Jövőálló"
Future Proof
- 1 -

A nyári éjszaka csendje kényelmesen nyújtózott el a hatalmas erdőség illatos levegőjében. A rágcsálók néha felhangzó neszelésen, és a különböző éjjeli ragadozók távoli üvöltésén kívül csak a föld alatt szüntelenül dolgozó generátor halk hangja hallatszott a fából ácsolt megfigyelőállás tetején. Háncsolatlan fatörzsekből összetákolt építmény volt, a tetején egyetlen elrejtett infrakamera kémlelte a tisztást övező erdőt folyamatosan. A kamera alatt kapott helyet az egyetlen ember számára kényelmes fedezék, ahol Johnson szeme fáradhatatlanul kémlelte a fákra felszögelt, fólia szerű kijelzőt, ahol az infrakamera, és a felállított negyven hőkamera képei összpontosultak. Jobb kezével néha igazított a műszerek működésén, bal keze pedig az ölébe fektetett fegyveren pihent. A tejes sötétben csupán a monitor fehér fényében felsejlő gondterhelt arca, és nyakában lógó ezüst nyaklánc fehér kristályának csillogása derengett. Halkan bosszankodott, mert James - a komplexum vezetője - vonakodott audioszonárokat is telepíteni a védelmi rendszerbe, Johnsont pedig a folyamatos neszelés az őrületbe kergette. Egyetlen nyugodt perce sem volt az őrségben, mert minden elhaladó sündisznóra azt hitte, hogy megint a közeli sugártanya félbolond rezidensei próbálnak belopózni a környék egyetlen tistzavíz-készletekhez. Esetleg valami még rosszabb.

De a műszerek semmi szokatlant nem mutattak, úgy tűnik hogy a megemelt napi adag bevált, és jelenleg nem kell támadástól tartaniuk. Fegyverkészleteik elegendők egy, esetleg két támadás sikeres visszaverésére, de ha a sugártelep őrült vezetői esetleg szövetségest találnak... vagy valamelyik cég ügynökei megneszelik az egyik utolsó ellenőrzés nélküli vízkészletet... nos: az elképzelhetetlen. Az egész bunker sora múlik rajta. Nem tudhatják meg. A bunker fizikai elhelyezkedése a legszigorúbb titoknak számít, és egyben egyetlen védelmét is biztosítja. A hegygerinc, ahol épült igen magas, de nem magasabb a környező hegyeknél, nem emelkedik ki feltünően. A felépített mű-sugártelepről a legfejlettebb műholdak sem mondják meg, hogy nem igazi. Számítógéppel mozgatott, robotokba rejtett sugárzó anyaggal állítják elő egy elképzelt sugártelep műholdról látható mintázatát. A környéken egyébként semmi nincs a sugártelepeket leszámítva, ugyanis a civilizáció szégyenletes bukása után Európára dobták a harmadik hidrogénbombát, a bunker pedig Kelet-európa szívében állt. Az eddigi viszonylagos biztonságot alapvetően a tiszta víz titkos jelenlétének köszönhették a bunker lakói, hiszen tiszta víz nélkül nem lehet semmilyen komoly létesítményt üzemeltetni, legalábbis tartósan biztosan nem. Ameddig tehát a víz titokban van, addig a Cégek nem fogják a bunkert ezen a területen keresni. 
A bukás után néhány különösen tőkeerős vállalatnak sikerült megkaparintani az irányítást a világ erőforrásai fölött. A félig tudatosan, félig a civilizáció addigi rendszerének következményeként kirobbant háborút igazából mindenki megsínylette. A könnyű győzelem reményében kezdeményezték a korábbi szuperhatalmak a konfliktust, azonban mindenki meglepődött a másik erején, így a könnyed lerohanás pillanatok alatt élet-halál harccá fajult, és az addig elképzelhetetlen helyzetben, az alapvetően politikai nyomásgyakorlásként megépített atomfegyverek is bevetésre kerültek, megsemmisítve ezzel az ismert világot. A kitermelés, és ezáltal a kereskedelem szinte pillanatok alatt megszűnt, és a megmaradó készletekért további véres csaták vették kezdetüket. Ezeknek a másodlagos, és a korábbi jogrenddel már nem megfékezhető polgárháborúknak az eredményeként mindegyik korábbi állam megszűnt. Papíron ugyan léteztek, de a papír értéke már nem volt több a papír hagyományos - például gyújtósként kiválóan alkalmazható - formájánál. A hatalmat a cégóriások ragadták meg, pontosabban azok, amelyek rendelkeztek elegendő belső tartalékkal egy katonai szervezet kialakításához. A harc továbbra is a nyersanyagokért folyt, de már szükségtelenné vált a jogi- és erkölcsi álarc: a vállalatok az igazi arcuk megmutatására kényszerülve terelték fegyverrel a bányákba a populáció életben maradt részét. Az utolsó hidrogénbomba felrobbanása után bő hetven évvel a háború még mindig nem ért véget, csupán egyetlen oldal sem volt képes döntő fölényt szerezni, és újraszervezni a korábbi civilizációt. A háborút túlélők a menedék reményében tömegesen vándoroltak a cégek által szervezett táborokba, amelyek aztán a menekült tábori jellegüket elvesztve szigorú munkatáborokká alakultak. Azok, akik korán észrevették az intő jeleket elmenekültek, és ironikus módon "törvényen kívüli"-nek aposztrofált szervezeteket, apró kolóniákat hoztak létre.
A kolónia működéséhez legszükségesebb nyersanyag a tiszta víz, mert ebből lehetett algák segítségével nagy mennyiségű táplálékot előállítani, illetve a civilizációban erősen meggyengült emberi test higiéniai szükségleteit kiszolgálni. A szükséges energiát legtöbbször a Bukás előtti években kifejlesztett, nagy hatásfokú napkollektorokkal, illetve szemétlebontókkal állították elő, de nem voltak ritkák a szénhidrogének hideg égetésével működő generátorok sem.
Az idők során a kolóniák különböző irányokba specializálódtak. Lettek katonai beállítottságúak, amelyek a Cégek bányáinak és telepeinek, illetve a többi kolónia fosztogatásával tarják fent magukat, az ilyen bandák azonban messze távol tarják magukat a sugár fertőzött területektől. Többen lettek olyan kolóniák, amelyek a szimpla túlélésre rendezkedtek be, és maguknak termelik ki a szükséges táplálékot. Ezek alapvetően az önellátásra törekszenek, és legtöbbször a különböző agresszív bandákkal valamiféle kényszer-szövetségben védelemért élelmiszert adnak cserébe. A legszűkebb csoportot a tudás átörökítésére szakosodott kolóniák jelentik. A legtöbbször mérnökök, vagy a korábbi világban jelentős ismeretekkel rendelkező emberek leszármazottai alkotják az ilyen telepeket. Az ilyen törzs életében a legfontosabb a tudás és a tudás átadásának megőrzése. Vannak kisebb telepek, amelyek csupán egy nagyon lassan, de összességében hanyatló pályára tudtak beállni, míg mások valamilyen korábbi labor eszközeit megkaparintva megoldást keresnek a fennálló nagyon is komoly problémákra: a sugárfertőzött víz tisztítására, vagy a nanotechnológia továbbfejlesztésére. Azonban minél fejlettebb egy ilyen kolónia, annál jobban magára vonja a cégek figyelmét, ha más nem abból az okból kifolyólag, nehogy egy rivális Cég szerezze meg a fejlesztést. Sajnos a technológiát elrejteni nem egyszerű feladat, mivel a kutató kolónia igényei - tiszta víz, energia, sugárzás mentes terület - alapján könnyű meghatározni a lehetséges tartózkodási helyeket, és végül erőszakkal ellopni a fejlesztést. 
A korábbi világ tudása szétszóródott, és java részt elenyészett, hiszen a telepek között minimálisra csökkent bizalom mentén már nem tudták egymással megosztani az ismereteket. A teljes tudásvesztést problémáját azonban véletlen felfedezés részben megoldotta. A ötvenes évek közepén az egyik kutatótelep mérnökei felfedezték a szinkronkristályok létezését. A szinkronkristályok a korábbi kétrés-kísérletben tapasztalható jelenség magasabb anyagi szinten való megvalósulásai. A jelenség lényege, hogy létrehozható olyan anyag, amely folyamatos elemi szinten létező szinkront tart fent a vele párhuzamosan létrehozott ugyanilyen anyaggal. Tehát ha például a szinkronkristály egyik felét elektromágneses hullámoknak tesszük ki, akkor a párjából a hullámzás paraméterei kinyerhetők. A jelenség különleges tulajdonsága, hogy a két kristály a tér tetszőleges pontján elhelyezhető, de a jelenségre ez sem időben, sem jel erősségben nem hat. A jelenség pontos fizikai háttere azonban az anyagismereti hiányosságok miatt nem került tisztázára. A technológiával viszont készíthetővé vált olyan eszköz, amely bármilyen távol is van egymástól, képes egymással tisztán, és időbeli csúszás nélkül - valós időben - kommunikálni. Ez az eszköz a Syncom.
A Syncom gyorsan elterjedt az egymásban még bízó telepek között, létrehozva ezzel egy hálózatot. A technológiát később továbbfejlesztették, így a hatvanas évek végére létre tudtak hozni hármas, négyes, nyolcas szinkronkristályokat is, amelyek ennyi pontot tudtak összekötni. A Syncnet hálózatot a valaha létrehozott legnagyobb teljesítményű nyolcas szinkronkristály köré, a Nyolc köré építették. A nyolc kristály minden egyes darabja mellé ültettek még tizenhat darab négyes kristályt, így a teljes hálózat harminckét csatlakozási ponttal rendelkezett, amelyhez utána tetszőleges számú hagyományos számítógép tudott csatlakozni. A létrejövő hálózat mérete ekkor már túllépte a könnyen megbízhatót, de a kolóniák vonakodtak védelmeket, korlátozásokat bevezetni. Végül a Cégek lecsaptak az egyik kolóniára, és ezzel megszerezték a Syncnetbe való belépés lehetőségét, és pár nap alatt az összes Syncom-ot használó kolóniát lerohanták különböző becsapásokkal és megvezetésekkel. Az utolsó - és egyben a syncom technológiát felfedező, valamint gyártó - kolónia vezetői azonban időben ráébredtek a biztos pusztulás tényére, és elrejtették a syncom gerincét jelentő Nyolc három megmaradt darabját. Ezek után megsemmisítették a szinkronkristályok teljes gyártósorát, és a megmaradó másodlagos csatlakozási pontokat szétszórták a világ fölött. Mire a Cég katonái lokalizálni tudták az utolsó kolóniát, csupán egy tátongó krátert találtak. A syncom mérnökei feláldozták magukat egy szebb jövő reményében. Az Utolsó Üzenetben megfogalmazták a Tudás Szabadságának Kiáltványát, amely azóta is kitörölhetetlenül visszhangzik az összes szinkronkristályban. Naponta négy alkalommal jelenik meg, de mindig más kódolásban. Az üzenet forrása és jelentése egyaránt ismeretlen a világ számára.

*

Tíz év telt el az Utolsó Üzenet óta, de egyetlen cég vagy kolónia sem volt képes reprodukálni syncom berendezéseket. A megmaradt példányokból viszont egy végtelenül bizalmatlan hálózat épült, amelyben a Cégek és a Kolóniák is ugyanazon a fizikai syncom hálózaton keresztül kénytelenek kommunikálni. A különböző titkosítási módszerek a nyersanyagoknál és a fegyvereknél is sokkalta értékesebbé váltak, a számítási teljesítmény pedig újra a legértékesebb erőforrássá nőtte ki magát.
Johnson apja az egyike volt azoknak a mérnököknek, akik a Syncom hálózatot építették. Tisztában volt azzal a felelősséggel, amely a legnagyobb teljesítményű szerverfarm birtoklása jelent, ezt őrizték ugyanis a bunkerben. Szolgáltatásaikat rettentően indirekt módon, több kolónián átívelő rendszerben árulták a feketepiacon, amelyet a cégek egymás kihallgatására, a kolóniák pedig különböző szimulációk elvégzésére vásároltak meg. Bár a megrendelők tudatában voltak annak, hogy minden egyes megrendelésük eredménye a számolást nyújtónál is megmarad, mégis minden esetben rákényszerültek a sajátjuknál több nagyságrenddel gyorsabb szerverek igénybevételére, hiszen folyamatos versenyben álltak egymással. A kéréseket általában bonyolultan, olyan módon fogalmazták meg, hogy abból nehezen legyen visszafejthető a számolások valódi célja, de a James és csapata rendszeresen visszafejtette az kérések valódi eredetét, ezért nagyon pontos rálátással bírt a világ aktuális állapotára. A bunker azonban ennél sokkal komolyabb titkot is rejtett, ugyanis a Johnson nyakában függő nyakláncban a Nyolc egyike csillogott szelíd fehér fénnyel...